Empty - 3. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az Empty 3. fejezetét, amiből egy kis előzetest már olvashattatok. Ma elutazom, és vasárnapig nem is leszek netközelben, úgyhogy ezért nem tudok válaszolni vasárnapig a kommentekre, a chatben, illetve az emaileimre. Remélem tetszik majd a fejezet. Jó olvasást!:)

3. fejezet

“There's nowhere left to hide

In no one to confide

The truth runs deep inside

And will never die

Lips are turning blue

A kiss that can't renew

I only dream of you

My beautiful.”

Sing for Absolution - Muse

Bella szemszöge

Be kell vallanom, hogy Jasper képessége lenyűgöző. Két év után először aludtam nyugodtan, álomtalanul. Nem zargattak a rémálmaim, csak a békesség áradt szét a testemben.

Hirtelen ijedtemben felébredtem, ahogy megéreztem egy kezet a számon. A gyengéd ölelések után, amit ma átéltem, ez erőszakos volt. Kinyitottam a szemeimet, és Jack dühtől izzó szemeivel találtam szembe magam. A szívem ki akart törni a bordáim közül, és azon gondolkodtam, hogy azért jött-e, hogy végleg végezzen velem, hogy biztosra menjen, hogy nem tudom elmondani, hogy mit tett velem.

- Kinek mondtad el? – üvöltötte az arcomba. Elengedte az arcomat, és helyette a csuklómat ragadta meg. Eltorzult az arcom a fájdalomtól, és az egész testem remegett a fájdalomtól.

Hol van Alice? „Kérlek segíts” gondoltam magamban, és már nem érdekelt, hogy titkolózzak előtte. Éppen válaszolni akartam Jacknek, hogy nem mondtam el senkinek, és könyörögni neki, hogy ne bántson, amikor hirtelen eltűnt az arcomból.

- Edward! – ziháltam, ahogy láttam, hogy az angyalom Jacket elhajítja az ágy mellől, egyenesen a falnak. Jack izmos teste a földre hullt, láthatólag eszméletét vesztette a fallal való találkozás után. A lélegzetem felgyorsult, amikor Edward rám nézett, a szemeiben düh. Visszahúzódtam az ágyra, mert féltem, hogy olyan mérges, hogy esetleg bántana engem is. A szemei felengedtek, ahogy az én szemeimbe nézett. Így maradtunk, elmerülve egymás szemében, ami több órának tűnt.

Miért néz rám így? Mint amikor először vallotta be nekem, hogy szeret. De elhagyott. Nem akart engem. Kényszerítettem magam, hogy emlékezzek erre mielőtt túlságosan is elmerültem volna a szemeiben.

- Mit csinálsz itt, Edward? – suttogtam. Őt látni majdnem elszakította azt a vékony cérnaszálat ami még tartott engem attól, hogy teljesen megőrüljek. Ezzel tisztában voltam. Amikor vége lesz a napnak, és mindannyian elmentek, akkor teljesen össze fogok törni. A lyuk a mellkasomban újra elkezdett fájni ahogy arra gondoltam, hogy újra búcsút kell vennem a Cullenektől.

- Bella, én sajnálom… én… - A mondatát félbehagyta, és kifutott a kórteremből, ellökve Alice-t és Jaspert az ajtóból. Ők aggódva nézte engem.

Carlisle is belépett a szobába, az arca aggódásról árulkodott ahogy belecsöppent ebbe a szituációba. Jack elkezdett morogni miközben újra elkezdett közelíteni felém emlékeztetve engem, hogy még mindig itt van. Ki kell jutnom innen. Elkezdtem kiszabkodni magamból a csöveket és drótokat amik fogságban tartottak ebben az ágyban. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy megtaláljam Edwardot, hogy újra lássam, még ha ez is lesz a halálom.

Hideg kezek fogták le az enyéimet, puhán, de sikeresen megakadályozva engem abban, hogy elszabaduljak ettől az ágytól. Minden erőmmel küzdöttem a visszatartó kezek ellen, de reménytelen volt a harc, és ezt én is tudtam.

- Bella, édesem, ne csináld ezt. Nem fog bántani téged, nem – Carlisle beszélt hozzám gyengéden, miközben a földön fekvő Jacket nézte, aki mellett Jasper állt fenyegetően.

- Elment – dadogtam. – hova ment?

A hisztéria határán álltam, még mindig harcolva Carlisle erős kezei ellen. Megértés suhant át Carlisle arcán ahogy rájött, hogy nem Jack elől akarok elmenekülni, hanem Edward után akarok menni.

- Alice, kérlek – Carlisle Alice felé mutatott, felezve neki, hogy vegyen át engem tőle, de erre nem volt szükség. Tudtam, hogy Edward már rég elment. Alice finoman megfogta a kezeimet, én pedig visszahanyatlottam a párnámra kedvetlenül.

Carlisle odament a szoba másik végébe, hogy megnézze jól van-e Jack. Az örökké könyörületes orvos. Ő és Jasper felhúzták Jacket a földről, talán kicsit durvábban is, mint szükséges lett volna. Szorosan összezártam a szemeimet, küzdve a félelem, a düh, a összezavarodottság, a fájdalom és a kétségbeesés ellen. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy újra lássam Edwardot, nem törődve azzal, hogy később ezzel milyen fájdalmat okozok magamnak. Alice csendben ült mellett, az ujjaival nyugtató köröket írt le a csuklómon. Nem tudom mennyi ideig ülhettünk így mielőtt hallottam, hogy kinyílik az ajtó. A nyugalom hulláma ami behatolt testembe rögtön leleplezte Jaspert.

- Minden rendben van Bella. Jack már a rendőröknél van. Szeretnének beszélni veled – egy kissé hezitált – ha készen állsz rá.

Átsétált a szobán, és leült Alice mellé az ágyra. Finoman megcsókolta a homlokát, az egymás iránt érzett szerelmük láttán még jobban vágytam arra, ami valaha Edward és köztem volt. Mindketten fájdalmad arccal néztek engem.

- Bella, mi történt? – Alice szavai kétségbeesettek voltak, könyörögve nekem, hogy legyek őszinte vele. – Ki volt ez a férfi, és miért volt itt?

Eljött az igazság ideje.

- Ő a szobatársam Alice – Jól láttam, hogy megkönnyebbülés suhant át az arcán? – Az ő házában élek… az egyetem miatt, amint látod.

Könyörögve néztem rá, hogy értsen meg. Hogy ne kelljem kimondanom a szavakat.

- Bántott téged?

Jasper kérdezett ezalkalommal. Éreztem, ahogy a szemei engem kutatnak, de én a Jack által a falban hagyott nyomra fókuszáltam a szemeimmel, mielőtt alig észrevehetően bólintottam.

- Hogy az a… - Már majdnem kiment az ajtón, amikor megállítottam őt.

- Jasper, kérlek – Megállt, de nem fordult meg. A kezei ökölbe voltak szorítva az oldala mellett, és szinte remegett a dühtől.

- Ne csinálj semmi hülyeséget. Kérlek, gondold ezt meg. Nem akarom, hogy előhívd magadból a szörnyeteget miattam.

- Bella, ő…

- Tudom Jasper. Ott voltam, emlékszel – szóltam közbe. Féltem, hogy ha engedem, hogy befejezze a mondatát, akkor egyetértenék vele, és én is azt akarnám, hogy bántsa Jacket. – De ha utána mész, és megteszed azt, amit tervezel, akkor ugyanolyan rossz leszel mint ő. És én nem akarom ezt neked Jasper.

Kényelmetlenül kezdett el mozgolódni Jasper, láthatólag nem tudta, hogy mit tegyen. Majd hirtelen magához húzott, és erős kezei megöleltek.

- Bella annyira sajnálom – zihálta, már majdnem kiabálva – Annyira sajnálok mindent. Sajnálom ami a születésnapodon történt, és sajnálom, hogy miattam kellett elhagynunk téged.

Én is átöleltem őt a kezeimmel, és kétségbeesve próbáltam meg megnyugtatni őt, és megértetni vele, hogy semmiért sem hibáztatom őt.

- Ez nem a te hibád Jasper – Erre hangosan felhorkantott, majd elhúzódott tőlem.

- Bella, én megölhettelek volna, én megöltelek volna. Ezt te is tudod, ugye?

- Persze, hogy tudom, de ez nem te vagy. Nem látod? Az nem te voltál, aki úgy reagált aznap. Nem tehetsz az ellen, ami vagy. Soha nem hibáztattalak téged a történtekért, egy pillanatig se.

A szemöldökei összeszaladtak, ahogy az arcomat kutatta bármilyen jel után, ami azt bizonyította volna, hogy hazudok. Megnyugodott, amikor végre belátta, hogy őszinte voltam vele.

- Miért futott el? – A hangom megbicsaklott miközben kimondtam azt a kérdést, amire a legjobban szerettem volna tudni a választ. – Nem is akar látni engem?

Összegömbölyödtem az ágyon, nem foglalkozva a fájdalommal ami átjárta a testemet. A mellkasomat a térdeimhez öleltem ahogy az igazságot felfogta az agyam. Nem akar látni engem. Még egy pillanatra se. De akkor miért jött ide? Mire jó, hogy Jacket nekilökte a falnak, de utána elfut?

- nem tudom Bella – Most Alice szólalt meg. A hangja szomorú volt, ahogy megrázta a fejét. – Tudod nem viselte túl jól a hiányodat.

Mi? Hiszen ő hagyott el. Ő nem akart engem. Akkor miért ne viselné jól a hiányomat?

- Nem értelek Alice. Miért ne viselné jól a hiányomat? Úgy tűnt, hogy jól van aznap, amikor elhagyott – Nem tudtam kontrollálni az érzelmeimet a hangomban, ahogy rákényszerítettem magam, hogy visszaemlékezzek arra a napra, amit eddig minden erőmmel próbáltam elfelejteni.

- Szerintem beszélned kéne vele erről Bella. Teljesen magába van zuhanva amióta eljöttünk. Nem tudom mit mondott neked, amikor elmentünk, de le merném fogadni, hogy nem volt igaz.

A szívem gyorsabban kezdett el verni erre a feltételezésre. Hazudott volna nekem, amikor kimondta azokat a szavakat az erdőben? Ő is ugyanannyira szenved, mint én? Kényszerítettem magamat, hogy ne folytassam tovább ezt a gondolatmenetet. Tudtam, hogy ha egyszer belépek a remény kapuján, azzal megölném magam, ahogy vissza kéne kapaszkodnom, ha mégse lenne igaz az, amit Alice mond.

Alice hirtelen felemelte a fejét, másodpercekkel azelőtt, hogy kopogtak volna az ajtón.

- A rendőrség az Bella. Beszélni akarnak veled. Készen állsz erre? Semmit se kell tenned, amit nem akarsz.

A szavai kedvesek voltak, aggódóak. Nyugodtan megráztam a fejemet.

- Valamikor túl kell esnem ezen Alice. Jobb előbb, mint utóbb.

Mindketten felálltak, hogy elhagyják a szobát, amikor belépett két rendőr. Örültem, hogy kimennek. Így is elég nehéz lesz, anélkül hogy ők is hallanák.

Esme szemszöge

Végre megérkeztem a kórházba, bár jóval Edward után. Ő annyira gyors, mindig is gyorsabb volt a család összes többi tagjánál, és sokkal gyorsabb nálam. A sürgősségire siettem, követve Carlisle illatát, hogy megtaláljam őt, amikor valami teljes erővel belém ütközött, mint egy tornádó.

- Mi a baj, Edward? – kérdeztem, miközben erősen megszorítottam a karját. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlott volna rajta. Nem engedhettem el egyedül, amikor nyilvánvalón szörnyű állapotban van.

A szemébe néztem, és csak bánatot láttam benne, semmi mást. Megöleltem őt, mint egy anya a gyermekét, és éreztem, ahogy a teste a karjaimba hullik, ahogyan utat engedett annak a mérhetetlen mennyiségű fájdalomnak, amit érzett.

- Nem akar engem, anya – mondta kétségbeesett zokogás közben. A könnyek, amelyeket képtelen volt elhullajtani, az egész testét rázták. – Láttam őt ott, annyira össze van törve, de nem akar engem. Megkaptam amit akartam, tovább lépett.

Szavai tőrként hasítottak a szívembe. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy a mi Bellánk tovább lépett volna.

- Mond el mi történt – kértem nyugodtan, remélve, hogy ez a nyugalom talán rá is hatással lesz egy kicsit. Úgy tűnt ez beválik, éreztem ahogy kissé ellazul a karjaimban.

- Hallottam a szívverését abban a pillanatban, hogy beléptem a kórház ajtaján. Hogy is ne hallottam volna? Ez az a hang, mit már olyan rég óta hallani akarok. De valahogy nem volt jó. Túl gyors volt, mintha félne. Úgyhogy a hang irányába futottam. Nem akartam, hogy féljen, hogy ismét féljen. Megtaláltam őt, de nem volt egyedül. Egy férfi volt vele. Hallottam a gondolatait. Bántotta őt, Esme. Ő bántotta őt, és nem ez volt az első alkalom. Megfenyegette őt. Biztos vagyok benne. Itt aztán minden józan gondolat elhagyta a fejemet. Lerántottam őt Belláról, és áthajítottam a szobán. Bella annyira ijedten nézett. Azt hitte, hogy bántani fogom őt. Láttam a szemeiben. Azok a szemek.. – Félbehagyta a mondatot, kétségtelenül magát okolta a történtekért.

- Azt mondod, hogy valaki, ez a férfi, direkt bántotta Bellát? És többször is?

- Igen – A hangja immár morgás volt, láthatólag minden önkontrolljára szüksége volt ahhoz, hogy ne menjen vissza a szobába, és tépje le a férfi fejét, és őszintén szólva ha ezt akarta volna tenni, nem állítottam volna meg. A gondolattól, hogy valaki, akárki, bántaná ezt a kedves lányt, rosszul lettem.

- Hol van most, Edward?

- Alice és Jasper vele volt, amikor eljöttem.

- Miért hagytad ott őt Edward? Olyan hosszú ideje vártál erre a pillanatra, de most megint megfutamodtál. Nem értem.

- Félt tőlem – Láthatólag nagyon bántották őt ezek a szavak, ennek ellenére kimondta őket. – Úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban elsikíthatná magát félelmében miután a falnak hajítottam azt a rohadékot.

- Senki nem hibáztathat téged ezért. Senki. Ő bántotta Bellát, megérdemelte ezt.

Láthatólag sokkolta a kijelentésem. Arra számított, hogy majd leszidom őt, amiért erőszakot alkalmazott. Általában nem támogatom az ilyen viselkedést, de ebben az esetben igazságosnak véltem.

- Szerintem itt kéne maradnod Edward. Maradj. Biztos vagyok benne, hogy látni akar majd téged. Hogy is ne akarhatna?

Meggyőztem őt, hogy maradjon a kórházban. Nagyon akartam már látni Bellát saját magam is, és nem engedhettem meg neki, hogy egyedül kóboroljon jelen állapotában.

- Kérlek Edward. Számomra is fontos Bella.

Egy pillanatra rám nézett, majd egy aprót bólintott.

- Itt maradok. Biztos akarok lenni benne, hogy jól van, és hogy az a rohadék megkapja azt, ami jár neki.

- Legyél óvatos Edward. Nem hiszem, hogy Bella azt akarná, hogy bántsd őt, bármennyire is bántotta őt. Hiszen ismered őt.

- Azt hiszed, hogy még egyszer megtámadom őt, miután láttam hogy nézett az első alkalommal? Csak biztos akarok lenni benne, hogy a rendőrségnek minden bizonyítéka megvan ahhoz, hogy lecsukják. Én tőlem le is nyelhetik utána a kulcsot.

Megkönnyebbültem, hogy úgy tűnik újra tisztán gondolkodott. Talán már egy pillantás Bellára is segített abban, hogy egy kicsit visszatérjen közénk. Éjfekete szemeiben végre látszottak érzelmek is, nem csak az üresség, és ezért én nagyon hálás voltam.

- Hol van Bella, Edward?

Egy sor kórterem felé mutatott. Megfogtam a kezét, és együtt sétáltunk a kórtermek felé, de hirtelen megálltunk, amikor megláttuk Alice-t és Jaspert lemerevedve állni, mintha most kaptak volna rossz híreket. Odasiettem hozzájuk, biztos abban, hogy valami rossz történt.

- Alice, Jasper, mi történt? – kérdeztem, a szemem sarkából pedig észrevettem két rendőrt kijönni egy kórteremből. Bella illata vette körbe őket. A női rendőr úgy tűnt, hogy a könnyeivel küszködik, míg a férfi társa próbálja megnyugtatni őt.

Alice és Jasper még mindig nem mozdultak, csak bámultak egyenesen maguk elé, hasonlóan, mint ahogy Edward tette közel két éven keresztül. Alice arcát fájdalom torzította el.

- Alice, édesem, el kell mondanod nekem, hogy mi történt.

- Ő… ő… - Úgy tűnt nem találja a szavakat.

- Mit csinált ő Alice? – kérdezte Edward keményen, szorítva Alice karját, és közben rázta Alice testét, válaszra várva.

- Kérlek Edward, ne kényszeríts rá, hogy kimondjam. Kérlek.

Egy halk morgás tört fel Edward mellkasából. Nyilvánvalóan látta a választ Alice fejében.

- Hallottuk az ajtón keresztül, amikor Bella beszélt a rendőrökkel. Elmondta nekik, hogy mit… hogy mit tett vele az a rohadék.

Sokkban voltam. Még soha nem hallottam Alice szájából még a legenyhébb káromkodást se. És akkor rájöttem, hogy mire gondol. A válasz szörnyű volt, és még mielőtt bárki is megállíthatott volna már Bella szobájában voltam.

Empty - Előzetes

Sziasztok!

Hoztam nektek egy kis ízelítőt a 3. fejezetből. A teljes fejezet olyan 3-4 nap múlva fog felkerülni.

Bella szemszöge

Be kell vallanom, hogy Jasper képessége lenyűgöző. Két év után először aludtam nyugodtan, álomtalanul. Nem zargattak a rémálmaim, csak a békesség áradt szét a testemben.

Hirtelen ijedtemben felébredtem, ahogy megéreztem egy kezet a számon. A gyengéd ölelések után, amit ma átéltem, ez erőszakos volt. Kinyitottam a szemeimet, és Jack dühtől izzó szemeivel találtam szembe magam. A szívem ki akart törni a bordáim közül, és azon gondolkodtam, hogy azért jött-e, hogy végleg végezzen velem, hogy biztosra menjen, hogy nem tudom elmondani, hogy mit tett velem.

- Kinek mondtad el? – üvöltötte az arcomba. Elengedte az arcomat, és helyette a csuklómat ragadta meg. Eltorzult az arcom a fájdalomtól, és az egész testem remegett a fájdalomtól.

Hol van Alice? „Kérlek segíts” gondoltam magamban, és már nem érdekelt, hogy titkolózzak előtte. Éppen válaszolni akartam Jacknek, hogy nem mondtam el senkinek, és könyörögni neki, hogy ne bántson, amikor hirtelen eltűnt az arcomból.

Empty - 2. fejezet

Sziasztok!

Először is nagyon szeretném megköszönni mindeninek, aki írt kommentet az előző fejezethez, nagyon jól esett minden egyes szó. Ezt meghálálandó itt a következő fejezet, remélem ez is minimum annyira fog tetszeni, mint az előző! Jó olvasást:)

2. fejezet

“Best friends are made through smiles and tears

And sometimes that fades over miles and years

But I knew right away when I saw you again

Emily, we'll always be friends.”

Beth Nielson Chapman - Emily

Bella szemszöge

Elhúzódtam tőle. Mi más választásom volt? Úgy maradhattam volna egész nap, a karjaiban, érezve a kedvességét, de el kellett húzódnom. Ha úgy maradtam volna, az kész lelki öngyilkosság lett volna. Már így is tudtam, hogy a rémálmok, amiket annyira próbáltam elnyomni, teljes erővel fognak visszatérni ma éjjel, amikor Carlisle már nem lesz itt velem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy újra túlságosan kötődjek hozzá. Edward már nem akar engem, így nem lehetek együtt a családjával sem, annak ellenére, hogy úgy tűnt Carlisle nagyon örül, hogy újra lát.

Majdnem lehetetlen volt nekem fizikailag, hogy elhúzódjak a karjaiból, és visszafeküdjek az ágyra, és még nehezebb, hogy elforduljak tőle. De meg kellett tennem, a józan eszem érdekében. Hallottam, ahogy kimegy a szobából, suttogva, hogy sajnálja, és még jobban éreztem a bűntudatot. Megbántottam őt? Nem hitte el a mesémet arról, hogy hogyan sérültem meg. Tipikus. A Cullenek nagyon jól ismernek engem. Mindig tudják, hogy mikor hazudok, de valahogy most azt akartam, hogy Carlisle tudjon róla, hogy mi történt. Korábban soha nem akartam, hogy bárki is tudjon róla. Az árulkodó jeleket mindig eltakartam a ruháimmal és sminkkel, félve attól, hogy valaki rájön erre.

Őszintén szólva szégyelltem azt, amivé váltam. Engedtem ennek a férfinek, hogy bántson, és nem volt bátorságom bármit is tenni ellene. De ha őszinte akartam lenni magammal, akkor majdnem hogy örültem a fizikai fájdalomnak, amit ő okozott nekem, mert így egy kicsit elfeledkezhettem az érzelmi fájdalmamról, ami folyamatosan kínzott, éjjel és nappal egyaránt. Mi az a pár horzsolás és törött csont ahhoz a lyukhoz képest, ami a szívem helyén tátong?

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe ahogy ott feküdtem, egyedül, és hiába próbáltam visszatartani, szabadon folytak le az arcomon. Mennyi könnyet tud hullatni egy ember egy óra alatt? Azt hittem, hogy a könnycsatornáim már kiszáradtak miután Carlisle megnyugtatott, de én újra sírok mint egy kisgyerek. Egy ideig ott feküdtem, csendesen zokogva, amikor hideg ujjakat éreztem az arcomon, puhán letörölve róla a könnyeket.

- Ne sírj Bella – A csengőszerű hang megmozdított bennem valamit, és én hirtelen felültem az ágyon, fájdalmat okozva a testem szinte összes részén, de ez most nem érdekelt.

- Alice, oh, Alice! – mondtam, drámaian köré fonva a karjaimat. Az önvédelmi tervemet percekkel ezelőttről már teljesen elfelejtettem. Itt volt a legjobb a legjobb barátnőm, aki majdnem ugyanúgy hiányzott, mint a bátyja. Alice halkan felkuncogott a drámai ölelésemen, de ugyanolyan hevesen ölelt vissza. Hirtelen éreztem, ahogy a nyugalom ellep, és a szemeimmel addig kutattam a szobát, amíg meg nem láttam Jasper alakját.

A szoba legtávolabbi sarkában állt, és úgy tűnt nem bízik önmagában. A sebeim miatt aggódott, és a vér miatt, ami még a környékükön lehet? Aggódva a szemeibe néztem, hogy vadászott-e mostanában, és megkönnyebbültem, amikor egy világos aranyszínű szempár nézett vissza rám.

- Jasper, jól vagy? – kérdeztem halkan. Kissé elfintorodott a szavaim hallatán, mintha a szavak fájdalmat okoztak volna neki.

- Hogy én jól vagyok-e? Bella, egy kórházi ágyon fekszel, és azon aggódsz, hogy én jól vagyok-e.

- Tipikus Bella – mondta Alice boldogan.

- Szomorúnak tűnsz Jasper. Csak azon gondolkodtam, hogy vajon miért – suttogtam, nem akartam újra megbántani. Rámnézett, szemeiben hitetlenséget láttam. De ahelyett, hogy megválaszolta volna a kérdésemet, egy újat tett fel nekem.

- Mi történt Bella? – A szemei az enyémeimet keresték, és ugyanazt az aggodalmat éreztem, mint bármikor máskor, amikor valaki feltette ezt a kérdést. – Alice csak azt látta, hogy itt fekszel, eszméletlenül, és mi bepániklotunk, és idefutottunk.

Majdnem felkuncogtam az ötleten, hogy iderohantak. Tudva, hogy milyen gyorsan tudnak futni, el tudom képzelni, hogy valószínűleg jó pár ember sokkot kapott volna tőlük.

- Nem emlékszem Jasper, valószínűleg elestem, vagy valami ilyesmi – Ugyanazt a sztorit mondtam nekik is, mint Carlisle-nak, hátha később összehasonlítják a történetüket. Alice szemei összeszűkültek ahogy rájött, hogy hazudok, de nem erőltette a dolgot. Ez egyáltalán nem jellemző rá, gondoltam magamban. Bárcsak akkor is ilyen könnyen elfogadta volna a kifogásaimat, amikor vásárolni akart vinni.

Csak ülni akartam, és beszélgetni velük. A családról kérdezni őket, hogy mit csinálnak a többiek… De olyan fáradt voltam. Éreztem, ahogy lecsukódnak a szemhéjaim miközben beszéltem, és fejem fájdalmasan lüktetett.

- Pihenned kéne, mi pedig hagyni fogunk téged – Alice szavaitól bepánikoltam, és próbáltam visszaszerezni a kontrollt önmagam felett ahogy éreztem, hogy a hisztéria elönti a testemet.

- Ne, ne, Alice, kérlek ne hagyj el! – könyörögtem neki. Még nem álltam készen, hogy elbúcsúzzam tőlük.

- Nyugi, Bella, itt leszünk a szobád előtt, nem megyünk messzebb – Egy kicsit lenyugtattak a szavai.

- Megígéritek, hogy nem mentek el búcsú nélkül? – kérdeztem, és láttam a szemeikben, ahogy az emlék a kérdésemből mindkettőjüket elöntötte.

- Ígérem Bella, itt leszünk amikor felébredsz. De most pihenned kéne.

Nem voltam biztos, hogy jelen állapotban tudok-e pihenni, a fáradságom ellenére. Nem bíztam bennük, hogy tényleg itt lesznek, amikor felébredek. Mi van, ha ez csak egy álom? Újra elkezdtem pánikolni míg egy újabb nyugalomhullám el nem ért engem. Homlokráncolva néztem Jasperre, aki elszántan nézett vissza rám.

- Bella, nem leszel jobban, ha nem pihensz. Kérlek engedd meg, hogy segítsek elaludni. Szavunkat adtuk, hogy nem megyünk el, itt leszünk kint a szobád előtt, amikor felébredsz.

Pár másodpercig még a szemébe néztem, majd egy aprót bólintottam. Az általa gyártott nyugalom újra elért, de most engedtem neki.

Esme szemszöge

A ház körül tébláboltam, tennivalót keresve a már makulátlan házban, miközben a gondolataim ismét a fiam körül jártak, aki csendesen hullott darabjaira az emeleten. Még soha nem éreztem ilyen tehetetlennek, mint most, hogy egyszerűen nem tudtam csillapítani a szenvedését. Komolyan úgy gondolom, hogy az egyetlen dolog ami a szájára tudná csalni azt a bizonyos féloldalas mosolyt amit mindannyian imádtunk, az az lenne, ha a karjaiban tarthatná Bellát, és érezhetné ahogy a szerelmük újra összekapcsolódik. Hiányzott a fiam, és hiányzott Bella is. Már lányomként tekintettem rá, és összetörte a szívemet, hogy el kellett hagynunk őt. A legrosszabb az volt, hogy nem búcsúzhattam el tőle, hogy nem nyugtathattam meg, hogy mi mindig szeretni fogjuk, még ha nem is leszünk a közelében.

Visszagondoltam azokra a boldog időkre Forksban, miközben gyomot kerestem a már tökéletes kertben. Arra gondoltam, hogyan megváltozott Edward, amikor találkozott Bellával. Ahogyan a fény, amit annyi éven át hiányoltunk a szeméből felcsillant. Ahogy az egykor rosszkedvű fiam szinte egy teljesen új emberré változott.

Arra az estére is visszagondoltam, Bella születésnapjára, amikor szegény Jasper elvesztette az önuralmát. Visszagondoltam a félelemre Bella szemeiben ahogy Jasper rá akarta vetni magát, és az azonnali megbocsátásra, amit mindannyiunk felé érzett amiatt, amik vagyunk. Ő meg tudta azt bocsátani, amit Edward nem. Nem hiszem, hogy Edward Jaspert hibáztatná, de tudom, hogy Jasper így gondolja. Edward saját magát hibáztatta, amiért beleavatkozott Bella életébe, és veszélyeztette azt.

A gondolataimat a telefon csörgése szakította félbe. Nem vettem volna fel, de Emmett és Rosalie vadásztak, és mivel Jasper nem bírt túl sok időt a házban tölteni, ezért ők is valahol máshol voltak Alice-szel, és tudtam, hogy Edward előbb beszélne velünk, minthogy felvegye a telefont. Gyorsan bementem a házba, és elkezdtem keresni a vezetéknélküli telefont. A kanapén. Tipikus.

- Hallo – vettem fel végre a telefont.

- Esme kedvesem, én vagyok – A férjem hangja feszült volt, fájt így hallani őt.

- Carlisle, örülök, hogy hallok rólad. Szüneted van, vagy valami ilyesmi? – Meglepődtem, hogy felhívott, nagyon ritkán hívott mostanában a kórházból.

Fájdalom áradt szét a testemben, ahogy rájöttem, hogy mennyire is hiányzott nekem. Nem hibáztatom azért, hogy olyan sok időt tölt a kórházban, de olyan jó lenne több időt tölteni vele, távol az otthon feszültségétől és fájdalmától.

- Esme… - kezdte, de a hangja megbicsaklott.

- Carlisle, mi az?

- Ő… Itt van, Esme – Rögtön tudtam, hogy ki az az „ő”. Ki más lehetne?

- Mire gondolsz? Hol van ő? A kórházban? Megsérült? Carlisle, kérlek mond, hogy jól van.

Olyan gyorsan hadartam el a kérdéseket, hogy nem volt ideje megválaszolni őket.

- Megsérült, kedvesem, de meg fog gyógyulni. Tudja, hogy itt vagyunk. Nem vagyok biztos lenne, hogy hogy érez velünk kapcsolatban.

Az agyam teljes gőzzel pörgött, végiggondolva az összes eshetőséget, ahogy megsérülhetett.

- Mi történt?

- Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen őszinte velünk arról, hogy mi is történt vele, de még nem tudom, hogy miért.

- Odamehetek? Carlisle, láthatom őt? – Nagyon szerettem volna újra látni őt. A karjaimba akartam zárni, és soha többé nem engedni el, de Carlisle azt mondta, hogy nem tudja, hogy hogyan érez ő velünk kapcsolatban. Vajon ez mit jelent?

Éppen meg akartam kérni Carlisle-t, hogy válaszoljon, mivel hallottam, hogy hezitál a vonal túlsó végén, amikor hallottam egy reccsenést a lépcsőnél, és hirtelen a telefont elvette a kezemből egy dühös Edward.

- Bemegyünk a kórházba – mondta vadul mielőtt kinyomta a telefont. Majd már ki is ment a házból mielőtt feleszmélhettem volna.

- Edward, várj – kiáltottam utána, de már elment. Az egyetlen dolgot tettem, amire gondolni tudtam, és követtem őt a kórház felé. Már nagyon szerettem volna látni őt, és megbizonyosodni róla, hogy tényleg meg fog gyógyulni, és rendben lesz.

Alice szemszöge

A szobája előtt ültünk csendben, kezein szorosan összekulcsolva, és hallgattuk, ahogyan alszik. Nem is tudom elhinni, hogy tényleg itt van. Hogy láttam őt, beszéltem vele, és éreztem a szívverését ahogy a karjaimba vetette magát.

Hazudott arról, hogy mi történt vele. Ebben biztos vagyok. De azt, hogy miért, már nem tudom. Valaki ezt tette vele? De miért bántaná valaki a világ legkedvesebb lelkét ilyen szörnyen? Láttam a fájdalmat ami minden alkalommal kiült az arcára, amikor csak megmozdult, és annyira kívántam, hogy el tudjam venni a fájdalmát. Jasper legalább segíthetett neki elaludni.

Most a nyugodt a szívverését és lélegzését hallgattuk, ahogy mélyen aludt. Jasper feszült volt mellettem. Az önuralma sokkal jobb volt már, de ami majdnem megtörtént Bella születésnapján összetörte a szívét, és olyan elszánttá tette, hogy azóta úgy tűnt, hogy nem szenved annyira, mint egykor. De még soha nem lett ilyen keményen próbára téve. A kórházban lenni nagyon nehéz volt neki, és éreztem ahogy megmerevedik minden alkalommal, amikor vér illata volt a levegőben.

- Jazz, miért nem mész haza? Én majd ittmaradok, és felhívlak, ha bármi új történik.

Csak még jobban megfeszült, előre nézett, és úgy válaszolt.

- Megígértem neki Alice. Megígértem neki, hogy itt leszünk, amikor felébred. Azok után, ami történt ezzel tartozom neki, nem gondolod?

A gyötrődés kiült az arcára, ahogy semmi a kétség Bella születésnapjára gondolt vissza.

- Jasper, ő nem hibáztat téged ezért. De ezt te is tudod.

- De csak azért, mert ő olyan önzetlen, hogy az már az őrültség határait feszegeti. Alice, jól vagyok. Meg tudom csinálni. Itt akarok lenni, amikor felébred. A szemei, Alice, olyan üresek. Mintha hiányozna belőle valami. Az érzelmek, amiket éreztem felőle olyan zavarodottak, alig tudtam elválasztani az egyiket a másiktól.

A fejemet a vállára hajtottam, és halkan felsóhajtottam. Az ujjai az arcomat simogatták, ahol a könnyeim folynának, ha el tudnám hullatni őket.

A csendben mindketten hirtelen megmerevedtünk. A Bella szobájából jövő hangok megváltoztak. Immár két szívverést lehetett onnan hallani. Az egyik, amely őrült sebességgel vert, a légzése is felgyorsult, már majdnem hisztérikusan. És egy férfi hang, amit nem ismertem fel.

- Kinek mondtad el? – A hang éles volt, és fenyegetés érződött rajta. Hallottam, ahogy Bella nyöszörög, és kontrollálnom kellet magam, hogy emberi tempóban haladjak az ajtójáig, Jasper a sarkamban. A kezem már majdnem a kilincsen volt, amikor félrelöktek az útból, és felszabták az ajtót.

Hírek

Sziasztok!

Csak azért írok ezúttal, mert az előző One More Chance fejezethez elfelejtettem kiírni, hogy már csak 1 fejezet van a történetből, plusz az epilógus. Ezen kívül majd még lehet, hogy lesz még 1-2 rövidebb fejezet pluszba, de ezt majd ti döntitek el. Szóval erre számítsatok:) Ez az utolsó fejezet nem tudom mikor kerül majd fel, de amint megírtam felrakom.

Hírek

Sziasztok!

Amint észrevehettétek, a blog jobb oldalán legfelül megjelent egy új menü. Ide beírhatjátok az email címeteket, és a Subscribe gombra kattintás után kapni fogtok egy emailt, ha új bejegyzés került fel a blogra, így hamarabb értesülhettek a frissekről is.

Empty - 1. fejezet

Sziasztok!

Nem tudom, hogy még emlékeztek-e, de egyszer már írtam, hogy van egy új történet a fejemben, és már nagyjából le is írtam, hogy miről szól. Most ennek a történetnek az első fejezetét szeretném megosztani veletek. Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, lévén hogy ez egy teljesen más történet mint a One More Chance. Remélem ez a történetem is elnyeri majd a tetszéseteket. Jó olvasást :)

1. fejezet

“You used to captivate me by your resonating light

Now, I'm bound by the life you left behind

Your face it haunts my once pleasant dreams

Your voice it chased away all the sanity in me

These wounds won't seem to heal, this pain is just too real

There's just too much that time cannot erase.”

My Immortal - Evanescence

Bella szemszöge

Ismerős érzés cikázott át rajtam amikor a fejem a fa ajtóba csapódott, elég erősen ahhoz, hogy nyomot hagyjon a fehér festésen. Az erős kezek a karomon úgy csaptak engem mindennek mint egy rongybabát, és én a tudatalattimba menekültem, mint mindig.

A lehelete sörtől és cigitől bűzlött, egy olyan szag, amihez már olyannyira hozzászoktam, hogy már nem is nagyon reagáltam rá. A tudatom elmenekült a testem fájdalmától, el Edwardhoz, a rétünkre, életem legboldogabb időszakába. Azok a gyönyörű topáz szemek, amik egészen a lelkemig látnak, az a szerelmes tekintet. Ez volt az én boldogságszigetem. Az én biztonságos mennyországom, ahová a horror elől menekültem, amivé az életem vált.

Visszakényszerítettem magam a valóságba, vissza a gyűlölettel teli mogyoróbarna szemekhez, amik csak centikre voltak az arcomtól. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mi váltotta ki most ezt a dühöt, de láttam a szemében, hogy még messze nem végzett.

Meg se rándultam, amikor az ökle a fejem oldalához csapódott. Már volt elég tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam, hogy ha összerándulok, vagy könyörgök neki, akkor csak még rosszabb lesz. Szerette, ha könyörgök neki, hogy álljon le, ha felüvöltök a fájdalomtól. Így hát, amilyen makacs mindig is voltam, síri csöndben tűrtem a verést, és közben csendben azon imádkoztam, hogy hamar legyen vége.

Szédültem, és éreztem, ahogy a vér lefolyik a fejemen ott, ahol pár másodperce még az ökle volt. Még ennek a rémálomnak a közepén is eléggé rosszul lettem a vértől, el is hánytam magam. Az utolsó gondolatom mielőtt a sötétség ellepte az elmémet Edward volt, és az, ahogy a hűvös és erős karjai megölelnek, olyan finoman, hogy alig éreztem. Utána semmi.

Carlisle szemszöge

Forks elhagyása ilyen hirtelen a fiam kedvéért az egyik legnehezebb dolog, amin valaha is keresztülment ez a család. Szegény Esme úgy gyászolta Bella hiányát, mintha a saját lányát kellett volna Forksban hagynia. A szíve több ezer apró darabra tört aznap, és ezek a darabok is tovább törtek ahányszor csak Edward üres szemeibe nézett. A fiunkat így összetörve látni szinte elviselhetetlen volt mindannyiunknak, és Alice fájdalma az elvesztett egyetlen ember barátnője miatt felemésztette szegény Jaspert is.

Ithacaba költöztünk, és gyorsan leszerveztem, hogy a sürgősségi osztályon dolgozhassak a helyi kórházban. Bármilyen önző is volt ez tőlem, hogy ott hagytam Esmet, hogy egyedül birkózzon meg a család fájdalmával, egyre inkább belevetettem magam a munkába, és egyre kevesebb időt töltöttem otthon. A fájdalom és a gyász ami körüllengte az otthonunkat rettenetesen nyomasztó volt, és az orvoshiány a kórházban egy könnyű kiutat jelentett számomra ebből.

Még soha nem láttam senkit, legyen az ember vagy vámpír, úgy összetörve mint az én szegény fiamat. Edward, aki oly’ sokáig volt az életünk fénypontja, mielőtt még a többi gyerekünk is csatlakozott volna hozzánk, most csak egyhelyben ül, és bámul. Nem is néz semmire, a szemei ritkán fókuszálnak rá bármire is. A gyönyörű zongorája használatlanul áll mióta elhagytuk Forksot. Mikor elhagyta Bellát, őszintén úgy hiszem, hogy önmagát is otthagyta vele.

Most, két évvel később, még mindig nem változott semmi. Majdnem olyan, mintha nem hogy javult volna, hanem inkább rosszabbodott. Edward soha nem beszél senkivel, még Esmevel se, nem vadászott már ki tudja mi óta, és attól félek, hogy a szeretett családom lassan darabjaira hullik. Alice és Jasper alig vannak otthon.

Szegény Jaspernek mindannyiunk fájdalmát éreznie kell, és nem hibáztatom azért, hogy el akar egy kicsit szakadni ettől a tengernyi fájdalomtól, de az ő folytatólagos távollétük csak még kisebb darabokra töri Esme szívét. Tudom, hogy tennem kéne valamit, de fogalmam sincs, hogy hogyan segíthetnék a családomon. Így inkább dolgozok. És dolgozok. A pácienseim fájdalmával megbirkózni annyit jelent, hogy az ajtóban hagyhatom a sajátomat. Tudom, hogy ez nem segít senkin, de ötletem sincs, hogy mit tehetnék.

Éppen az irodámban ültem, az oly ritka csendes pillanatok egyikében, azokon a dolgokon gondolkozva, amikre nagyon erősen próbálok nem gondolni, amikor a csipogóm hangja visszahúzott a valóságba. Már fel is álltam, és ki is léptem az irodámból mielőtt bármit is gondolhattam volna. Biztos valami sürgős eset, és szükség lehet rám, hogy levezessem.

A kórlapot a kezembe nyomták amint újra beléptem a sürgősségire, egy nővér mellettem sétált, megosztva velem a legfontosabb információkat a páciensről, akit most hoztak be.

- Fiatal lány, egyetemista valószínűleg, úgy tűnik megverték. A szomszédok hívták a rendőrséget miután puffanásokat és kiáltásokat hallottak. Több helyen is sérült, eszméletlen volt a helyszínen…

Nem tudtam tovább figyelni arra, amit a nővér mondott miután átfutottam a kórlapot. Ha lehetséges lenne, akkor most a szívem kihagyott volna pár ütemet amint megláttam a nevet a kórlap tetején. Koncentrálásra kényszerítettem magamat, és azon gondolkodtam, hogy vajon hány Isabella Swan lehet még Amerikában, és különben is mit csinálni itt Bella Ithacaban?

Megmerevedtem ahogy a beléptem a vizsgálóba és megláttam a szénakazalt a sötétbarna hajból, és a sápadt bőrt, amit szörnyű sérülések takartak.

- Oh, Istenem, Bella, ne! – kiáltottam, és előre rohantam nem egészen emberi tempóban hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez valaki más gyereke, és nem az a gyönyörű lány, akit lányomként szeretek. Egyetlen pillantás a szörnyű állapotban lévő arcára és valósággá váltak a legrosszabb félelmeim, és az orvosi pályafutásom során először fogalmam sem volt, hogy hogyan járjak el.

- Doktor Cullen? – Az egyik nővér sikertelenül próbált kihúzni a horrorból, amit éreztem. Az agyam már lassan megőrült, átgondolva minden lehetőséget, ahogy összeszedhette ezeket a sérüléseket. Nem voltam hajlandó számításba venni, hogy valaki ezt tehette a mi kedves Bellánkkal, mint ahogy körülöttem mindenki gondolta.

- Én… sajnálom – hezitáltam, - nem tudom elvállalni ezt az esetet, Doktor Brown, kérem… - A szemeim könyörögtek a kollégámnak ahogy rájöttem, hogy nem vagyok képes kezelni Bellát. Csak a horrorra tudtam koncentrálni, hogy így kell látnom őt ilyen hosszú és fájdalmas távollét után.

Doktor Brown rögtön megtette azt, amire én nem voltam képes, segíteni Bellán. Csak álltam, és a meggyötört testét néztem, nem foglalkozva a kollégáim kísérleteivel hogy segítsenek nekem.

Puha kezeket éreztem a vállamon, ahogy az egyik nővér óvatosan kivezetett a szobából.

- Sajnálom Doktor Cullen, ismeri azt a szegény lányt? – Az arcán aggódást láttam, és zavarodottságot a jelenlegi állapotom miatt. Gyorsan eszembe jutott, hogy még egyik kollégám se látott engem képtelennek egy orvosi szituáció megoldására.

- Ah, igen. Legalábbis ismertem. Már két éve, de… - Félbehagytam a mondatot. Hogy magyarázhatnám el ennek a nővérnek, hogy egyszer a családom tagjának tekintettem ezt a lányt. Hogy az apai érzéseim Bella iránt soha nem múltak el.

- Nagyon sajnálom, biztos szörnyű lehet ilyen állapotban látni őt – Úgy tűnt megérti milyen sokat jelent nekem Bella, még ha nem is tudom szavakba önteni az érzéseimet. Az egyik kezét a vállamra rakta, nyugtatva engem. Megengedtem, hogy finoman megöleljen, ahogy a könnyektől, melyeket nem tudtam kiadni magamból csendesen rázkódott a testem, kiadva az összes fájdalmat és gyászt amit már két éve érzek, és a horrort, amit Bella látványa okozott.

Hirtelen elszégyelltem magam attól, amit csinálok. A saját gyászomban dagonyázom, miközben Bella a kórteremben fekszik, és szüksége van a segítségemre. Felkészültem arra, hogy újra lássam, majd visszamentem kezelőbe, hogy átvegyem az esetet. Alig léptem be az ajtón rögtön észrevettem, hogy javult az állapota. Doktor Brown láthatólag jó munkát végzett és Bella már eszméleténél volt, és egyenesen engem bámult, a szája tátva a sokktól.

Jasper szemszöge

- Alice, Alice kedvesem, mit látsz? – Megfogtam a kezeit, és megpróbáltam elhúzni a kétségbeesett arcáról, ahogy a tekintete újra üres lett. A látomása, bármi is volt, aggódással töltötte el, bűntudattal, és fájdalommal, és a teste megrázkódott ezen érzelmek erejétől. Hangtalanul kezdett el zokogni, majd a karjaimba omlott. Az egész teste remegett a könnyektől, amiket nem tudott kisírni.

- Alice, kérlek – könyörögtem neki, hogy mondja el, mit látott.

- Oh, Jazz – mondta miközben továbbra is zokogott, úgy tűnik képtelen volt újra visszanyerni a kontrollt a teste felett. – Bella!

Megmerevedtem a név hallatán. Edward külön megkérte Alice-t, hogy ne kutassa a jövőjét, és én eddig úgy tudtam, hogy ő tiszteletben is tartja bátyja kérését.

- Alice, azt hittem… - kezdtem, mielőtt félbeszakított.

- Nem kerestem a jövőjét, őszintén mondom, hogy nem. Carlisle olyan szomorú, és olyan sokat dolgozik, és őt figyeltem, csak hogy biztos lehessek benne, hogy jól van.

Felsóhajtottam, ez az én Alice-m, mindig másokra gondol, még akkor is, ha ő maga is szenved. Nagyon hasonlít ebben a régi barátnőjére.

- Jazz, Carlisle kezeli őt! – kiáltotta, én pedig újra ledermedtem. Az agyam számba vette az összes dolgot, ami miatt Carlisle-nak őt kéne kezelnie.

- Alice, valószínűleg csak elbotlott a saját lábában, vagy valami ilyesmi, tudod milyen ő – Próbáltam könnyen venni ezt az információt, d eközben tudtam, hogy Alice nem érezne ennyi fájdalmat ha csak egy kibicsaklott bokáról vagy egy vágásról lenne szó, amit be kell kötni.

A kötések gondolata visszavitt arra a napra. A születésnapjára, amikor én fél kézzel elintéztem a családom boldogságát örökre. Soha nem fogok megbocsátani magamnak azért, amit akkor tettem, és azért, amire Edwardot kényszerítettem. Az egész család azért szenved, mert nem voltam képes kontrollálni magam egy apró vágás miatt. Alice újra és újra elmondta, hogy Bella nem hibáztatott engem azért ami történt, és én hiszek neki, Bella elég önzetlen ehhez. De én láttam a vádat Edward szemeiben, ha egyáltalán sikerült elég hosszan fókuszálnia az arcomra, hogy bármit is kifejezzen a tekintetével.

- Nem, Jazz, sérülései vannak, az arca szörnyű állapotban van, és nem nyitja ki a szemeit Jasper, mi van ha… - A befejezetlen mondat a levegőben maradt egy pillanatig, ahogy a gondolat mindkettőnkre hatalmas erővel csapott le. Újabb szavak nélkül mindketten elkezdtünk futni a kórház felé. Nem akartunk visszamenni a házhoz hogy figyelmeztessük Esmet, hátha Edward olvassa a gondolatainkat. Ki tudja mit tenne vele Bella gondolata jelen állapotában, amikor már amúgy is az őrület határán áll.

Félúton a kórház felé, amikor már lassítottunk az emberek egyre növekvő száma miatt Alice hirtelen újra ledermedt. A tekintete üres lett ahogy megfogtam a kezét, körkörösen simogatva, és reméltem, hogy ez megnyugtatja egy kicsit. Hirtelen megkönnyebbülés öntötte el az arcát, és rámmosolygott.

- Felébredt – A megkönnyebbülés engem is elöntött, egészen Alice következő szavaiig – és látta Carlisle-t. – Vajon hogyan reagált Bella arra, hogy találkozott egyikünkkel ilyen hosszú távollét után, amibe belekényszerítettük. Ahelyett, hogy megkérdeztem volna Alice-t a részletekről inkább futottam tovább a kórház felé, kétségbeesetten vágyva arra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a lány, akire a húgomként gondolok, jól van.

Bella szemszöge

Fáj a fejem. Már azelőtt éreztem a fájdalmat mielőtt kinyitottam volna a szememet. Legbelül egy kicsit csalódott vagyok, hogy egyáltalán felébredtem. Olyan sok fájdalom ért az életben, hogy majdnem hogy megkönnyebbülés volt elmerülni a sötétségben, és érezni ahogy egy békés hely felé sodródom. A mellkasomban lévő lyuk feleannyira se fájt, hogyha eszméletlen voltam, és ezért hálás voltam Jacknek. A sérülések fájdalma meg se közelítette azt a fájdalmat, amit a mellkasomban lévő lyuk okozott, ami napról napra nőtt.

Megtanultam, hogy az a mondás, hogy ’Az idő begyógyít minden sebet’ csak egy mondás. Semmi több. Mert számomra az idő csak még több időt adott a lyuknak a mellkasomban hogy növekedjen. Több időt, hogy darabokra szaggasson, egészen addig, amíg már nem voltam más, csak egy üres kagylóhéj amivel Jack játszhat.

Jack nem a barátom, soha nem is volt az. Ő csak egy férfi volt, akinek szüksége volt egy szobatársra, nekem pedig egy helyre volt szükségem ahol élhetek az egyetem alatt. Alacsony bérleti díjat kínált amikor megnéztem a lakást. Már akkor tudhattam volna, hogy valami nem stimmel vele, de túlságosan el voltam foglalva a saját fájdalmammal hogy tényleg elgondolkozzak azon, vajon miért akar ez a férfi egy fiatal nő lakótársat. De elég hamar kitaláltam.

Mindössze két héttel azután hogy beköltöztem megmutatkozott az igazi valója. Éjszakánként a tökéletes úriemberről egy szörnyetegre változott. Az első reakcióm az volt, hogy el kell tűnnöm innét, de hova mehetnék? Sehova se mehettem. Nem voltam képes visszamenni Charlie-hoz azok után amin átment miattam az első évben miután Ő elhagyott. Akárhányszor a szemébe nézek mindig látom a fájdalmat, ami miattam van ott, és ezt nem tudom elviselni. A fizikai fájdalmat, amit Jack okozott sokkal könnyebb volt elviselni, mint a tényt, hogy mennyi fájdalmat okoztam a szüleimnek.

Nem, nem eshetek ki az egyetemről, és nem okozhatok nekik újból csalódást, és az összes többi elfogadható lakást kiadták már. Így nem volt más választásom, mint maradni. Gyakran álmodtam egy pár erős márvány kézről, amik felemelnek, és elvisznek engem a fájdalom tengerétől. De ezeket a gondolatokat ott tartottam, ahová tartoznak. Az álmaimban. Mert ő már nem akar engem. Ezt elég érthetően a tudtomra adta azon az éjszakán amikor elhagyott engem ott az erdőben, és azzal a ténnyel is, hogy azóta se láttam Őt.

Valahogy kibekkeltem Forksban az érettségiig, mielőtt a sok rá emlékeztető dolog által okozott fájdalom először New Yorkba, majd Ithacaba űzött, hogy a Cornell Egyetemre járjak. Nem igazán vágytam arra, hogy tanulhassak, vagy hogy egy jó munkahelyem legyen utána, de egyáltalán arra se, igazán be- és kilélegezzek, de ezzel tartozom Charlie-nak, hogy legalább úgy tegyek, mintha normális életet élnék.

Rákényszerítettem a szemeimet, hogy kinyíljanak és most a szédítően vakító lámpáiba néztem egy steril fehér szobának. Ez nem az a nappali volt, ahol utoljára emlékszem, hogy voltam. Egy aggódó arc hajolt fölém, és a nyakában lógó sztetoszkóp elárulta, hogy orvos. Szóval kórházban vagyok. De hogy jutottam ide? Biztos nem Jacknek jött meg az esze, még soha nem történt ilyen régebben se.

- Hello Isabella, a nevem Doktor Brown. Emlékszel, hogy mi történt? – A hangja kedves volt és puha, de a szemeiben mintha dühöt láttam volna.

- Um… - Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak. Nem mondhatom el neki, hogy mi történt, mert azért megfizetnék, ha megtenném. De nem is ülhetek itt, némaként viselkedve.

- Sérüléseid vannak, drágám, és kórházban vagy – Egy másik hang, ezúttal egy nőé szólalt meg. Jobbra fordítottam a fejem, és egy arcot is hozzárendeltem a hanghoz. Egy nővér nézett engem aggódva.

- Fáj valamid? – kérdezte az orvos. Mormogtam valami kivehetetlent a fájdalomról a fejemben, és láttam, ahogy az orvos bólint a nővérnek, aki rögtön beinjekciózott valamit az infúziós tasakba.

Istenem, gondoltam kábultan. Egy tű van a kezemben- Gyorsan ellöktem magamtól ezt a gondolatot, és nem voltam hajlandó lenézni, hogy megbizonyosodjak erről. Ez volt az utolsó dolog amire szükségem volt, hogy még el is hányjam magam megint. Megpróbáltam felülni, és a nővér észrevéve próbálkozásomat egy párnát tett a hátam mögé, hogy kényelmes legyen nekem.

Az egész testem fájt, utalva arra, hogy Jack nem hagyta abba a velem való szórakozását miután elvesztettem az eszméletemet. Nem emlékeztem rá, hogy a bordáimat ütötte volna, de most azok is fájtak. Éppen meg akartam kérdezni az orvost, hogy felhívták a Charlie-t, nagyon reménykedve abban, hogy a válasz nem lesz, amikor az ajtók kinyíltak, és egy túlságosan is ismerős arc lépett be a kórterembe.

Csak bámultam, a szám tátva maradt az előttem lévő tökéletes arc láttán. Éreztem, hogy a mellkasomban lévő lyuk jobban kezd fájni, amikor annak a családnak az egyik tagjának a szemébe néztem, amiről egykor álmodtam, hogy én is a tagja lehetek. Összerándultam a fájdalomtól, és láttam, ahogy közelebb jön, az arca aggódással telve.

- Bella, édesem, jól vagy? – Felfogtam a kérdését, de nem tudtam mást tenni, csak nézni a tökéletes vonásait, és engedni, hogy a fájdalom teljesen elárasszon. Tudtam, hogy később fizetni fogok ezért a pillanatnyi örömért, amikor majd újra eltűnik, de most itt volt előttem a Cullen család egyik tagja.

- Bella? – Az arca összerándult az aggodalomtól.

- C-Carlisle, mit… - mondtam, mielőtt a könnyeim elkezdtek hullani.

Carlisle szemszöge

Látni Bella arcát, ahogy eltorzul a fájdalomtól ahogy engem néz még jobban összetörte a szívemet. Előre siettem, hogy rájöjjek hol vannak fájdalmai, és hogy elmulasszam azokat bármi áron. Elkezdett kérdezni valamit, de szívszorító zokogásban tört ki, mielőtt befejezhette volna.

Rögtön odamentem hozzá, és a karjaimba vettem. Próbálva minél finomabb lenni a sérülései miatt magamhoz szorítottam, amíg kiszáradtak a könnycsatornái. A másik nővér közben elhagyta a szobát, nem akarva megzavarni egy nyilvánvalóan személyes pillanatot. Bella könnyei úgy tűntek, hogy az egész világ fájdalmát magukban hordozzák, ugyanúgy, mint az én száraz könnyeim, amiket percekkel ezelőtt sírtam. Az ő élete is ugyanolyan nehéz volt, mint amilyen Edwardé tűnt? Tényleg neki is ugyanolyan fájdalmas ez az egész, mint neki? Vagy ezek a könnyek csak a traumának voltak a következményei, amin ma átment?

Szorosan tartottam, ő pedig beletemette az arcát a vállamba, míg a teste már nem remegett a könnyektől, és valamit mormogott a mellkasomba. Nem hallottam, hogy mit mondott, így megpróbáltam kicsit messzebb húzódni tőle, hogy megkérhessem, hogy ismételje meg. De ő belekapaszkodott a pólómba, szinte hisztérikusan, és nem engedte, hogy elmozduljak tőle erő alkalmazása nélkül, amit én nem akartam.

- Bella, édesem, mit mondtál? Nem hallottam kedvesem – Elvette a fejét a mellkasomról, de csak annyira, hogy az arcomra nézhessen, a szemei vörösek a könnyektől, és lila karikák a szemei alatt.

- Azt mondtam, hogy sajnálom – A szavai teljesen összezavartak. Miért kéne bocsánatot kérnie tőlem ennek a szegény lánynak? Nem mi voltunk azok, akik elhagyták őt?

- Nem értem Bella. Miért kérsz bocsánatot?

- Mindenért – mondta. Most már még jobban összezavarodtam. Nem akartam erőltetni, amikor nyilvánvalóan nagyon törékeny, de érdeklődve néztem rá.

- Bocsánat azért, amiért itt vagyok, hogy tönkreteszem a pólódat, mindenért, de annyira boldog vagyok, hogy látlak.

- Én is nagyon örülök, hogy látlak Bella, nem tudod mennyire hiányoztál. De azt kívánom bárcsak más körülmények között láthatnálak. Elmondod mi történt veled ma?

A szemei a mai nap először az arcomról a takaróra vándoroltak.

- Valószínűleg leestem a lépcsőről, vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem – A vér az arcába tódult, és az elvörösödése könnyedén kiadta a hazugságát, mint mindig. De a tény, hogy úgy érezte, hogy hazudnia kell nekem, amiatt kezdtem el még jobban aggódni, de jobban ismertem őt, minthogy most tovább erőltessem a témát, amikor ilyen törékeny.

Ott ült, csendben, az alsó ajkát harapdálva, amit mindig tett, ha ideges volt. Nem akartam, hogy így érezze magát körülöttem. Azt akartam, hogy bízzon bennem, úgy, ahogy egykor tette.

- Bella, én is sajnálom, de egy pillanatra se hittem el, hogy leestél a lépcsőről ma, de nem erőltetem a dolgot. Csak tudd, hogy ha bármikor akarsz beszélni róla, akkor én itt vagyok neked, és segíteni szeretnék. Kérlek, ne érezd magad egyedül – Úgy tűnt, hogy mindjárt újra elkezd sírni, amit én nem akartam. De aztán úgy tűnik jobban átgondolta a dolgokat, és helyette elkezdett beszélni, a hangja csak suttogás, és remegő.

- Én egyedül vagyok, és elestem – Majd teljesen elhúzódva tőlem visszafeküdt az ágyra, és elfordította az arcát. Odanyúltam, hogy egy kósza tincset visszarakjak a helyére, de megdermedtem, amikor elhúzódott tőlem.

- Sajnálom Bella – suttogtam mielőtt halkan kisétáltam a szobából.

Nos mit gondoltok? Tetszett, nem tetszett?