15. fejezet - Változások

Sziasztok!

Itt a tizenötödik fejezet, remélem tetszik majd. Van benne egy kis meglepetés :)

15. fejezet – Változások

Elgyengültem, és összeestem. Valaki leszabta rólam Ashleyt. Hallottam ahogy hisztérikusan felüvölt, és utána már csak a fájdalom marad.

- Edward! Csillapítsd ezt a fájdalmat! Segíts! – könyörögtem.

Hallottam, ahogy a többiek egymást kiabálják túl.

- Itt vagyok Bella – mondta Edward. Pórbált nyugodtnak tűnni, de nem igazán sikerült neki.

- Kérlek Edward, mulaszd el ezt a fájdalmat! Már nem bírom – üvöltöttem fel a fájdalomtól.

- Annyira sajnálom kedvesem. Nem akartam, hogy ez történjen – mondta bűntudattal a hangjában.

- Carlisle! Nem tudom már kiszívni a mérget, alig maradt vér a testében! – mondta Edward kétségbeesetten.

Azt kívántam, bárcsak meghalnék. A fájdalom elviselhetetlen volt.

- Ashley megszökött! – kiáltott fel ALice.

- Emmett, Jasper, menjetek utána! Nem menekülhet el! Mindenkire veszélyt jelent – mondta Esme sürgetően.

- Edward, vidd Bellát a házunkba. Mi majd elrendezünk itt mindent – mondta Carlisle a megszokott nyugodt hangján.

Még éreztem, ahogy valaki felemel, majd újra maga alá temetett a fájdalom.

Nem tudom meddig ment ez így. A pokol tüzén égtem, és már nem kívántam mást, csak hogy hadd haljak meg. Mindig volt valaki mellettem, és beszéltek hozzám. De a fájdalmon kívül semmit nem tudtam felfogni. Olyan volt, mintha az egész testemet lángokban állna.

Üvöltöttem, tomboltam, és könyörögtem Edwardnak, hogy vessen véget ennek. Közben éreztem, ahogy néha valaki megfogja a kezemet, vagy végigsimít a karomon. De ez sem tudott megnyugtatni. Sőt, épp ellenkezőleg, olyan érzésem volt, mintha ettől csak még rosszabb lenne. Ha ez egyáltalán még lehetséges. Egyszercsak a fájdalom elkezdett csökkeni. A szívem vadul vert, és olya volt, mintha bármelyik pillanatban kiszakadhatna a mellkasomból. Egyre gyorsabban vert, majd mielőtt végleg megállt volna, a fájdalom újult erővel tört rám, majd jéghideg lett, és vége volt. Hirtelen sötétség vett körül. Csak feküdtem, és nem mozdultam. Nem tudom, hogy nem tudtam, vagy csak nem akartam megmozdulni.

Hallottam, ahogy valaki halkan a nevemet mondja. Lassan kinyitottam a szemem, és megzavarodtam. Először nem tudtam, hogy hol vagyok. Csak azt vettem észre, hogy mindent sokkal intenzívebben érzékelek. A legkisebb zajt is meghallottam, és a szemeimmel is ki tudtam venni minden apró részletet. A falra néztem, és minden kicsi pontot tökéletesen láttam a tapétán. Körbenéztem, és láttam ahogy Esme, Carlisle, Alice és Jasper is az ágynál állnak, és aggódóan néznek engem.

- Mi történt? – kérdeztem, és kisebb sokkot kaptam a hangom hallatán. Olyan puha volt… olyan dallamos. Zavartan néztem a többiekre. Esme felzokogott.

- Annyira sajnálom kedvesem. Nem tudtuk feltartani Ashleyt. Tudta, hogy meg fogjuk állítani. Túl gyorsan és túl sok vért ivott ki a testedből. Már nem tudtuk kiszívni a mérget.

És akkor minden újra eszembe jutott. Ashley megölte a barátaimat. És engem is meg akart ölni. De Edward megpróbálta lebeszélni, aztán minden olyan gyorsan történt. Ahogy Claire-re és Jasonre gondoltam újra beborított a fájdalom. Ha nem lettem volna olyan önző, akkor még mindketten élnének. Ha elmentem volna Seattle-ből, akkor még ember lehetnék. De már nem vagyok ember. Vámpír vagyok. Ettől a felismerésemtől felugrottam az ágyról. A gyorsaságom eléggé meglepett, bár inkább sokknak nevezném az érzést. Ha Carlisle nem fogott volna meg, akkor nekicsapódtam volna a falnak. Újra körbenéztem a szobában. Edward szobájában voltam. De valahogy minden olyan más volt. Az, hogy mindent olyan intenzíven érzékelek egyszerre sokkolt és nyűgözött le. A torkom kapart. Fájhat a torka egy vámpírnak? Lehet, hogy a fájdalomtól olyan hangosan üvöltöttem, hogy berekedtem. Az egyik kezemmel megfogtam a torkomat.

- El kéne mennünk vadászni. Biztos szomjas vagy már – mondta erre Alice.

- Először lenne egy pár kérdésem – mondtam.

Bár még mindig zavarodott és sokkolt voltam, azért azt be kellett vallanom, hogy tetszik az új hangom. Bár nem vagyok teljesen komplett, hogy most ilyeneken gondolkozom.

- Majd később megválaszoljuk a kérdéseidet. Először innod kéne – mondta Jasper.

- Meg van itt valaki, akit biztosan szívesen látnál újra – mondta Carlisle.

Homlokráncolva néztem rá. Majd Esme megfogta a kezem, és kivezetett a szobából, végig a folyosón. Amint elhaladtunk egy tükör előtt, hirtelen megálltam. Belenéztem, és újabb sokkot kaptam. Többé már nem Isabella állt velem szemben. A szemeim vörösek voltak. De nem csak a szemeim változtak meg. Az arcvonásaim sokkal finomabbak lettek, az ajkaim vörösebbek, és teltebbek. Nagyon sápadt voltam, pont ugyanolyan sápadt, mint a többi Cullen. A sötétbarna hajam rendkívül fényes volt, és hullámos fürtjeim már-már természetellenesen szépen hullottak vállaimra. A vörös szemeket kivéve egész jól néztem ki. Esme megölelt, szeretettel teli mosolyt küldött felém, majd tovább vezetett a folyosón.

- Gyönyörű vagy, kincsem – mondta halkan, anyai büszkeséggel a hangjában.

Hirtelen ismét megálltam. Renee és Charlie! Soha többé nem találkozhatok velük! Nem így, ahogy most kinézek, pontosabban ami most vagyok.

- Mi lesz a szüleimmel? – kérdeztem halkan.

- Majd mindent elmagyarázunk neked később – mondta Carlisle kedvesen.

Egy másik szobába mentünk be. Úgy nézett ki, mint egy vendégszoba. Körbenéztem. És akkor megláttam őt, ahogy ott állt. Ugyanolyan vörös szemei voltak mint nekem. Zavarodottan néztem a lányra. Olyan ismerős volt, de valahogy mégse. A lány ugyanolyan zavarodottan nézett vissza rám. Rosalie és Emmett között állt. És akkor rájöttem, hogy ki áll előttem. Egyszerre szólaltunk meg.

- Claire?

- Isabella?

Hirtelen dühösen nézett rám, morgott, és nekem is ugrott volna, ha Emmett és Rosalie nem fogják le őt.

- Claire, mi történt? – kérdeztem még mindig a sokk hatása alatt.

- Még te kérdezed? Nézz rám! Ez történt! – morgott rám.

- Sajnálom. Én nem akartam, hogy ez történjen – mondtam letörve.

- A sajnálatodhoz már egy kicsit késő van, nem gondolod? Talán mondhattál volna nekem valamit erről az egészről! – sziszegte.

- És mit kellett volna mondanom? Hogy az ex-barátom és a családja vámpírok? Ezt soha nem hitted volna el nekem – válaszoltam.

- Elhittem volna. Te vagy a legjobb barátnőm – mondta Claire szemrehányóan.

- Elhitted volna, ha azt mondom neked, hogy Edward, Rosalie és Emmett vámpírok? – kérdeztem értetlenül. Emmett halkan felkuncogott, erre válaszul pedig Rosalie a gyomrába könyökölt.

- Talán nem rögtön. De valamikor biztosan elhittem volna neked – mondta magabiztosan.

- Sajnálom! Soha nem akartam, hogy ez történjen veled – próbálkoztam újra, de Claire félig dühösen, félig sértődötten elfordult.

Alice nyugtatólag simogatta a hátamat.

- El kéne mennünk vadászni – mondta Alice.

- Ha visszajöttetek mi is elmegyünk Claire-rel. Nem lenne túl jó, ha vadászat közben összefutnátok. Még nem tudjátok kontrollálni magatokat – mondta Rosalie.

Alice és én a közeli erdőbe futottunk. Teljesen ledöbbentem azon, hogy milyen gyors vagyok. De még jobban azon, hogy milyen jól éreztem magam futás közben. Még abban sem voltam biztos, hogy képes lennék egy állatot megölni, és ezen gondolataimat Alice-szel is megosztottam.

- Csak hagyatkozz az ösztöneidre – válaszolt.

Megéreztem egy ínycsiklandó illatot, és halkan felmordultam. Sokkolva néztem fel. És most tényleg morogtam? Alice rámvigyorgott.

Követtem az illatot. És akkor megláttam. Egy hatalmas szarvas. Lelapultam, majd a szarvasra vetettem magam, és a nyakába mélyesztettem a fogaimat. Pár pillanat múlva ott hagytam a földön a tetemet, majd tovább futottam. Újabb két szarvas és egy őz után végre úgy a torkom kaparása is elhalványult, ha nem is múlt el teljesen. Nem sokkal később Alice is újra odajött hozzám.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Nem tudom – vallottam be őszintén. Kerestem a szavakat.

- Olyan magától értetődő volt, hogy megöljem ezeket az állatokat. Mintha egész életemben ezt csináltam volna. Volt egy idő, amikor mindent megadtam volna azért, hogy egy lehessek közületek. De akkor még együtt voltunk Edwarddal. Most őszintén szólva nem tudom, hogy mit várjak ettől az egésztől – fűztem még hozzá homlokráncolva.

Alice megfogta a kezemet, és bíztatólag megszorította. És akkor eszembe jutott még valami.

- és mi van Ashleyvel? És Jasonnel? Azt hittem, hogy Claire és Jason meghaltak. De akkor Jason is él még? És mi van a szüleimmel? Mit mondok nekik? És hol van Edward…? – rohantam le Alicet a kérdéseimmel, de ő félbeszakított.

- Mindent elmagyarázunk, ha hazaértünk.

Elindultunk haza, nemsokára pedig vissza is értünk a Cullen házhoz. Most Claire, Rosalie, és Emmett mentek vadászni. Claire még mindig sértődötten nézett rám, de már nem volt dühös. Megint rossz volt a lelkiismeretem. Ezt mind megspórolhattam volna, ha nem lettem volna ilyen hülye. Azon gondolkoztam, hogy meg fog-e valaha is bocsátani nekem Claire.

Bementünk a nappaliba. Jasper, Esme, és Carlisle már ott voltak. Leültem a kanapéra. Esme mellém ült, és a vállamra rakta az egyik kezét. Alice Jasperhez ült, Carlisle pedig a kandallónál állt, a kanapéval szemben. Carlisle törte meg a csendet.

- Bella, nagyon sajnálom azt, ami történt.

- Hogy lehet, hogy Claire él? Én nem éreztem a pulzusát. És mi van Jasonnel? – tettem fel rögtön a kérdéseim egy részét.

- Claire még élt. De a pulzusa nagyon gyenge volt. Majdnem meghalt. Ha egy fél órával később érkezünk, akkor már nem tudtuk volna megmenteni. Átváltoztattuk, mert tudjuk, hogy nagyon közel áll hozzád – mondta válaszolt Carlisle.

- De Jasonön már ne m tudtunk segíteni. Ashley eltörte a nyakszirtcsontját. Rögtön meghalt. Nagyon sajnáljuk, Bella. Tudjuk, hogy közeli barátod volt – mondta Esme.

Fájt ezt hallani. És ehhez még hozzá jött a lelkiismeret-furdalásom is. Igen, kedveltem Jasont, és valamilyen szinten szerettem is. De szerelmes soha nem voltam belé, és ez nekem a legrosszabb. Az ő élete az én egoizmusom miatt ért véget. Mert nekem ilyen gyerekesen kellett viselkednem. Ha őszinte akarok lenni, akkor tulajdonképpen én végig csak Edwardot akartam féltékennyé tenni Jasonnel. Meg akartam neki mutatni, hogy nélküle is tudok élni, és mi lett az eredménye? Megöltem egy ártatlan embert.

Jason.

Ő jobbat érdemelt volna. Egy szép életet feleséggel, aki szereti őt. Egy feleség, aki megbecsüli. Aki nem használja ki, hanem megbecsüli, hogy ő egy szerető férfi, aki mindent megtenne azért, hogy az oldalán tudhassa őt. De én elvettem tőle ezt a lehetőséget. Hála nekem, már soha nem fogja ezt átélni. Éreztem, ahogy az önutálat nő bennem. Én már emberként is egy szörnyeteg voltam. Akkor milyen leszek vámpírként? Amikor vadászni voltam és az új ösztöneimre hagyatkoztam rávetettem magam egy állatra. Mi történne, ha találkoznék egy emberrel?

Próbáltam nyugodt maradni. Jasper mellém ült.

- Bella, ez NEM a te hibád! – próbált meg megnyugtatni.

- Dehogynem, ez mind csak az én hibám. Ha elmentem volna a városból már azon a napon, amikor újra találkoztam Edwarddal, akkor még élne Jason, és Claire is még ember lenne – válaszoltam dühösen.

- Nem Bella! Csak Ashleyt okolhatod emiatt! Csak ő a hibás! – mondta Alice.

Próbáltam elterelni a témát. Az önutálatban még később is elsüllyedhetek.

- És a szüleim? – kérdeztem rémülten.

Carlisle és Esme váltottak egy gyors pillantást.

- Azt mondtuk nekik, hogy te, Jason és Claire autóbalesetet szenvedtetek. Elvesztettétek a kontrollt az autó fölött, és egy fába csapódtatok. Az autó kigyulladt, és mindannyian bennégtek. Ezt mondtuk Claire és Jason szüleinek is – fejezte be Carlisle a történetet szomorúan.

Felzokogtam. A szüleim elvesztették az egyetlen gyermeküket. Jó, mióta egyetemre jártam nem volt olyan szoros a kapcsolatom a szüleimmel, de mindig beszéltünk telefonon. Mielőtt elhagytam Forksot Charlie megismert egy új nőt, Cathrinet. Nagyon kedves volt, és remélem, hogy most majd segít apámnak feldolgozni ezt az egészet. És remélem, hogy Phil is ugyanígy tesz majd Reneevel. Megköszörültem a torkomat, és megszólaltam:

- Nem csodálkoztak a szüleim, amikor újra jelentkeztetek? Mert ők nem tudtak róla, hogy mi újra találkoztunk.

- Nem mi személyesen hívtuk fel őket, hanem a rendőrség. Én csak a halotti bizonyítványt töltöttem ki – válaszolt Carlisle.

- És Cedric? Claire barátja? Azt hittem, hogy ő tudta, hogy Claire otthon volt – kérdeztem zavarodottan.

- Nem, úgy tűnik nem tudott róla. Becsöngettem hozzájuk, de nem volt otthon. Ahogy épp mentem el, láttam őt egy másik lánnyal. De nem tudom, hogy a barátnője volt-e, vagy csak egy jó barátja – mondta Alice tétován.

Egy másik lány? Én Cedricet mindig egy hű fiúnak tartottam. Ki volt ez a másik lány? Azt hittem, hogy ő Claire-t szereti. Miért lenne egy másik lánnyal? De talán tényleg csak egy barát volt. Valahogy én sem hittem el ezt magamnak. Zavartan néztem Esmere, Carlisle-ra, Alice-re, és Jasperre. Szegény Claire. Még csak két hete volt együtt Cedric-kel, és ő máris összeszedett egy másik lányt. De más dolgok is vannak jelenleg, amiken aggódhatok. Mi lesz most Claire-rel és velem? És hova megyünk ezután?

Jasper megérezhette a gondterheltségemet, mert megfogta a kezemet, és lenyugtatott. Hálásan néztem rá. De ennek ellenére fel kellett tennem a kérdésemet.

- Hova megyünk most Claire-rel? – Mindenki megértően nézett rám.

- Természetesen itt maradtok velünk! Ez a ti új otthonotok – mondta Esme.

- Komolyan azt hitted, hogy kidobunk titeket? – kérdezte Carlisle fejcsóválva.

- Hát, perpillanat most semmit sem tudok. Össze vagyok zavarodva – mondtam.

Ez volt az első alkalom, hogy nem pirultam el, amikor valami kínos dolog ért. Talán mégse olyan rossz vámpírnak lenni?

- Honnan tudtátok, hogy Ashley nálam van? – kérdeztem.

- Nem volt látomásom se rólad, se Ashleyről. Egyébként mindig van látomásom. De akkor ahogy rád gondoltam csak ürességet láttam, és ugyanez volt Ashleynél is. Elmondtam ezt a többieknek is, és mindannyiunknak rossz előérzetünk volt. Esme felhívta Emmettet, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Emmett azt mondta, hogy épp akkor mentél fel, hogy elhozd a cuccaidat. Esme azt mondta, hogy mindjárt odamegyünk. Kevesebb mint öt percen belül már mindannyian a lakásodban voltunk – válaszolt Alice a kérdésemre.

- De nekem olyan érzésem volt, mintha órákat töltöttem volna egyedül Ashleyvel – mondtam.

- Nem, az maximum fél óra telhetett el attól a pillanattól, hogy elindultatok innen, és hogy mi megérkeztünk a lakásodba – mondta Carlisle. Összeráncoltam a homlokomat.

- És hol volt Edward? – kérdeztem.

- Nem sokkal miután elmentetek Emmettel Edward visszajött a házba. Megkérdeztük, hogy hol van Ashley, és ő azt mondta, hogy a parkban, mert gondolkodnia kell – mondta Jasper.

- És hol van most Ashley?

- Megszökött.

- És hol van Edward? – kérdeztem zavarodottan.

Senki nem válaszolt, mindenki csak engem nézett. Halkan felmordultam.

- Hol.van.Eward? – kérdeztem vészjóslóan halkan...

Na, mit szóltok ehhez a kis meglepetéshez? Sokan írtátok, hogy sajnáljátok, hogy "megöltem" Clairet és Jasont, így gondoltam Clairet még fel tudom úgy támasztani, hogy a történet alapelképzelése megmaradjon. Várnám a véleményeteket!