22. fejezet - Forks

Sziasztok!

Itt az új fejezet, előbb is mint ígértem, törlesztve ebből az előző fejezet késése miatt. Jó olvasást :)

22. fejezet – Forks

Alice több órán keresztül alakítgatta a megjelenésünket. Hát mit ne mondjak, nem bírtuk valami túl jól. És nem csak én nyavalyogtam, hanem egy idő után már Esme türelme is elfogyott, de ez se tudta letörni Alice kedvét. Fodrászkodás, sminkelés, manikűr, ruhák… Mikor elhangzott az olyannyira várt mondat, miszerint készek vagyunk, egyszerre sóhajtottunk fel Esmevel a megkönnyebbüléstől. De amikor egymásra néztünk mindketten felsikoltottunk. Szerintem ha egy vámpír kaphatna sokkot, akkor most ez mindkettőnkkel megtörtént volna.

Esme gyönyörű hosszú mogyoróbarna haját most egy fekete színű, félhosszú, egyenesre vasalt paróka takarta. Alice fekete tussal húzta ki a szemét, és vérvörös rúzst kent a szájára. Egy csőfarmer volt rajta, egy elegáns blúzzal és egy blézerrel, valamint az elején egy rózsával díszített balerinacipő. Szerintem Alice minimum egy 10 évet fiatalított a kinézetén. Most egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a Cullen család szerető anyukája, hanem mint egy jó stílusérzékkel megáldott friss diplomás.

Miután valamennyire magamhoz tértem a sokktól, belenéztem a tükörbe. Hát mit ne mondjak, a sokk-nélküli állapotom nem tartott sokáig. Újból felsikoltottam. A vöröses barna hajam helyén most egy rövid hidrogénszőke paróka volt, egy lila csíkkal az egyik oldalon. Alice hatalmas füstös szemeket festett nekem, és szeder-színű szájfényt tett a számra. Egy rövid mintás pántnélküli tunika volt rajtam legginggel, egy bolero, és olyan magassarkú, amiben emberként tuti kitörtem volna a bokám. Hát, azt nem mondanám, hogy nem néztem ki jól, de nem egészen az én stílusom. Bár ha belegondolok, pont ez volt a cél, hogy ne ismerjenek fel. Szerintem így még Charlie is simán elsétálna mellettem az utcán anélkül, hogy észrevenné a lánya ment el mellette.

Közben Alice is visszatért immáron az átalakított valójában. Ő se nézett ki kevésbé megdöbbentően, mint Esme és én. Tűzvörös színű hosszú göndör paróka volt rajta. Viszont a ruhája lepett meg a legjobban. Minket látva azt vártam volna, hogy Alice valami extra miniszoknyában jön le, rövid toppal, magassarkúban, vagy valami hasonló, ehelyett egy sima fekete póló volt rajta Bite Me felirattal, egy bő farmer, és piros Converse csuka. Szinte alig volt kisminkelve, csak egy kis szájbalzsam volt a száján. Végülis abban igaza van, hogy ez nagyon nem Alice-s.

Hirtelen támadt egy jó ötletem. Muszáj lefényképezni magunkat, ezt nem hagyhatjuk ki!

- Alice, nincs nálad véletlenül fényképezőgép? – kérdeztem.

- Hát, az nincs, de itt a telefonom, azon is van kamera. Miért? – válaszolt a legjobb barátnőm.

- Csak arra gondoltam, hogy meg kéne örökítenünk a remekműveidet – mondtam vigyorogva.

- Ha már ennyit szenvedtünk, maradjon meg az utókornak! – mondta Esme szintén nevetve.

- Akkor csajok, gyerünk, pózolni! – mondta Alice.

Több száz képet készítettünk különböző pózokban, helyszíneken (persze szigorúan csak a ház környékén), és párosításokban. Egész jól szórakoztunk, és végre már több mint négy év után pár órára el tudtam felejteni azt, hogy Edward nincs velem, hogy a Cullenek egyszer elhagytak, és önfeledten élvezhettem a hülyéskedésünket.

- Na, jól van, de lassan el kéne indulnunk bútorokat is venni, nem gondoljátok? – mondta Esme mosolyogva.

- Jézusom! A bútorok, a ház, a festékek! Teljesen kiment a fejemből! Nem fogunk elkészülni karácsonyig! – mondtam hirtelen kétségbeesve.

- Nyugi, Bella – jött oda hozzám legjobb barátnőm, és a átkarolva a vállamat próbált lenyugtatni – El fog készülni a ház, és gyönyörű lesz. Viszont lassan tényleg el kéne indulnunk, mert még kocsit is kéne szereznünk.

- Alice, remélem a kocsiszerzés alatt egy kocsi kibérlését értetted, és nem egy sárga porsche újbóli ellopását – nézett rá Esme szigorúan, de a szája szegletében mosoly bujkált.

- Persze hogy nem, mami! – válaszolt Alice szemtelenül, mire Esme finoman meglegyintette a fejét. – Különben is, Forksban szerinted hol találnék sárga Porsche 911 Turbot?

Ezután elindultunk futva, majd egy autóbérlőnél megálltunk. Szerencsére nem sokáig kellett győzködnünk Alice-t a kocsit illetően, mivel a legjobb kocsi is egy régi Mercedes volt. Így hát kénytelen volt beérni ezzel Alice. Persze így is a kocsi maximál sebességével repesztettünk Seattle, miközben egész úton azt hallgathattuk, hogy mennyire hiányzik Alice-nek a Porscheja.

Az áruházban hála Esme és Alice szakavatott szemének egész hamar végeztünk. Azért amikor az ágy kiválasztására került sor az én szavam volt a döntő. Ami azért elég kínos volt, tekintve, hogy Esme is velünk volt, és ő Edward anyukája tulajdonképpen, és most már az enyém is, hátha vajon mit csinálhat egy vámpír egy ággyal, amikor nem is alszik… Természetesen franciaágyat vettünk, de mégse a legnagyobbat, csak a második legnagyobbat. Jól van na, az Edwarddal együtt töltött éjszaka csodálatos volt, mégha arról nem is tud rajtam kívül senki, hogy mégis emlékszem rá. De nem szeretném nagyon elragadtatni magamat, mert mi van, ha Edward nem akar velem újra összejönni? Ha megint csak játszadozik velem?

Miután az összes szükséges bútordarabot megrendeltük, és lebeszéltük, hogy amint lehet, mindent odaszállítanak a házhoz átmentünk a festékboltba. Itt már azért több időt töltöttünk a megfelelő árnyalatok kiválasztásával. Alkonyodott mire befejeztük a vásárlást. Úgy beszéltük meg Alice-szel és Esme-vel, hogy ma éjjel elmegyünk vadászni. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lehet a forksi erdő vámpír szemmel. A válasz? Csodálatos. És ráadásul találtam egy hegyi oroszlánt is, amiről ismét Edward jutott eszembe. Ez a kedvence. És ő volt a mazochista oroszlán, én meg a buta bárány. De én már nem vagyok bárány. Még ezek után is szeretni fog az oroszlán? Reggel nekiláttunk a ház rendbetételének, amivel délutánra végeztünk is. Esme úgy döntött, hogy kitakarít a Cullen villában is, ha már itt vagyunk. Alice elment telefonálni Jasperrel. Bűntudatom volt amiatt, hogy elszakítottam őket egymástól, és ugyanígy Esmevel és Carlisle-lal is, de akárhányszor felhoztam a témát, és próbáltam bocsánatot kérni emiatt, sose sikerült egy teljes bocsánatkérés elmondanom, mert valamelyikük mindig félbeszakított, mondván ne hülyéskedjek, ezért nem kell bocsánatot kérnem.

Én először nem tudtam mit tegyek, aztán eszembe jutott valami. Szóltam Esme-nek és Alice-nek, hogy elmegyek egy kicsit, de viszek telefont, és ha bármi van nyugodtan hívjanak. Erre pár aggódó pillantást kaptam mindkettejüktől, és én próbáltam megnyugtatóan rájuk mosolyogni. Amint kiértem a házból elkezdtem futni. Nem tudtam pontosan, hogy merre is kéne mennem, csak a megérzéseimre, és a ködös emberi emlékeimre hagyatkozhattam. És egyszer csak megtaláltam.

A rétünk. Az emlékek megrohamoztak. A rét, ahol először vallottunk szerelmet egymásnak. Ahol Edward megmutatta, milyen, ha a Nap fénye a bőrére világít. Mennyi időt töltöttünk itt kettesben… A tökéletesen kör alakú rét. Lefeküdtem a rét közepén, de most valahogy más volt. Mert Edward nem volt itt velem, hogy átkaroljon. Hogy megcsókoljon. Hogy azt mondja, hogy szeret. Hirtelen könnyek nélküli zokogásban törtem ki. Egyszerűen már nem bírtam tovább. Azóta az éjjel óta nem sírtam, mikor elhagyott. Attól fogva megfogadtam, hogy bármennyire is fáj, nem sírok. Azóta tartom magamban a fájdalmamat. De most már nem bírtam tovább, ki kellett adnom magamból. Átkaroltam a térdeimet, hogy a testem ne rázkódjon annyira a könnyektől, amit nem tudok sírni.

Hajnalodott már, mire abbahagytam a zokogást. Nagyokat lélegezve, próbáltam összeszedni magam valahogy. Ez a szokásom megmaradt emberi életemből, és most is segített. Közben eszembe jutott valami. Beszélni akarok Edwarddal. Elővettem a telefonom, és bepötyögtem a számát. Alig csengett ki, máris meghallottam azt a hangot, amire most a legjobban szükségem volt.

- Hallo? – szólt bele Edward a telefonba selymes hangjával. Ez a hang jobban megnyugtat, mint bármi más.

- Szia Edward, itt Bella – mondtam. A hangom még mindig remegett az elmúlt éjszakától, bármennyire is próbáltam összeszedni magam.

- Szia Bella! – mondta, és hallottam az elmosolyodik. – Valami baj van? – kérdezte, és aggodalommal telt meg a hangja.

Hát igen, sose tudtam neki hazudni. De most muszáj lesz valamit kitalálnom, nem mondhatom meg neki, hogy a rétünkön ülök, és végigsírtam az éjszakát, mert még mindig nem tudom, hogy összejövünk-e valaha is. Gondolkozz Bella!

- Nem, semmi gond. Csak hiányzol.

Itt van, kimondtam azt, amit eddig még nem. Eddig még csak annyit mondtam, hogy „Te is”, de most kimondtam. Láttam magam előtt, ahogy az aggódás miatt keletkezett ráncok kisimulnak a homlokán.

- Te is hiányzol nekem. De már csak két hét, és ott leszek én is Kanadában. Mit csináltál tegnap? – kérdezte.

Komolyan, pont azokat a kérdéseket kell feltennie, amikre nem válaszolhatok őszintén? Egy féligazság mellett döntöttem.

- Vásárolni voltam Alice-szel és Esme-vel – mondtam.

- Á, te szegény! Együtt érzek veled! – mondta.

- Nem is volt olyan szörnyű most – mondta a valósághoz hűen.

- Jól vagy Bella? Ugye nem vagy lázas? – kérdezte aggódó hangon. Nem igazán értettem, hogy ez honnan jött most.

- Miért lennék lázas? Egyáltalán lehetnek lázasok a vámpírok? – kérdeztem értetlenül.

- Nem, a vámpírok elvileg nem lehetnek lázasok – mondta nevetve. Oké, most már teljesen összezavarodtam.

- Nem értelek – mondtam egyszerűen.

- Csak azért kérdeztem, mert azt mondtad, hogy nem volt rossz a vásárlás Alice-szel – mondta mosolyogva.

Huh, ez nagyot koppant amikor leesett. Jézusom.

- És te mit csináltál? – kérdeztem Edwardot.

- Semmi különöset. Csak a szokásos. Vadásztam, egy fán ültem, majd pedig a szobámban, és végig gondolkoztam – válaszolt.

- És mire jutottál? – kérdeztem kíváncsian.

- Hát, azt majd inkább személyesen mondanám el – mondta Edward titokzatosan.

Neszezést hallottam mögöttem, így gyorsan megfordultam. Ösztön, mindig védem a hátamat. De csak Alice állt ott.

- Bella? – kérdezte Edward a telefonba.

- Bocsi Edward, csak Alice jött közben. Majd még beszélünk. Szia! – mondtam.

- Szia! És add át az üdvözletemet Alice-nek is! – köszönt el Edward is.

- Alice, te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem egy kicsit szemrehányóan.

- Csak már aggódtunk érted. Úgy eltűntél tegnap este, és már reggel van, de te még mindig nem jöttél haza. Tudod milyen Esme, rögtön aggódni kezd – mondta Alice.

- És hát én is aggódtam érted, de én inkább kicsit másképpen. Míg Esme a testi épséged miatt volt ideges, én attól féltem, hogy lelkileg vagy rosszul. És nem is tévedtem – fűzte még hozzá.

Ezután odajött, és szorosan magához ölelt. Nagyon jólesett, hogy van valaki, aki megért engem, és akit megölelhetek.

- Elmondod? – kérdezte Alice halkan.

Egy percig hezitáltam. De aztán úgy döntöttem, hogy ha valakinek el akarom mondani, az Alice. Hiszen ő a legjobb barátnőm.

- Gondoltam idejövök a rétre, ha már itt vagyok Forksban. Csak nem számítottam rá, hogy ennyire rámtörnek az emlékek – mondtam.

- Még mindig szeret téged – Csak ennyit mondott Alice.

- Tudod Alice, nem tudom, hogy mire számítsak. Amikor Seattle-ben megláttam őt Ashleyvel, akkor azt hittem, hogy miatta hagyott el. És hát ezt ő soha nem is cáfolta meg. Mindig egy ilyen „hideg-meleg” játékot játszottunk. Néha közelebb engedett magához, de rögtön el is lökött magától. Soha nem vesztett szem elől, mégis mindig úgy tett, mintha együtt lenne Ashleyvel. Belátom, hogy én se játszottam mindig fairül, és nem is mindig hallgattam meg őt. De nekem akkor úgy tűnt, hogy ő Ashleyt szereti.

Aztán jött Ashley rámtámadása, az átváltozásom, és amikor felébredtem nem volt ott mellettem. Amikor megmondtátok, hogy Ashley után ment világossá vált számomra, hogy meg akarja őt védeni.

Aztán valamikor elkezdtünk telefonon beszélni egymással. Még mindig nem bocsátottam meg neki. De már nem vagyok dühös rá. Amikor telefonon beszélünk, akkor majdnem olyan, mint régen. Szeretnék újra bízni benne, de félek, hogy újra csalódnom kell majd, és hogy ő majd újra visszamegy Ashleyhez. Mi van, ha rövid ideig majd nálunk marad, aztán újra visszamegy Ashleyhez? Tudom, hogy ő is érez még irántam valamit. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ez szerelem-e. Csak félek, attól, hogy újra megbánt.

Felsóhajtottam.

- Mindketten annyira makacsak vagytok. Ezért bántjátok meg mindig egymást. Már milliószor megmondtam neked, hogy szeret téged. Mit gondolsz, mi másért töltené velünk a karácsonyt? Veled szeretne lenni. Persze minket is szeretne újra látni, de a fő ok, amiért Kanadába utazik az te vagy. De ne gondolkozz ezen semmit. Csak engedd, hogy megtörténjenek veled a dolgok. Eljön majd az ideje, amikor majd mindent megbeszéltek, és kiderül, hogy az egész csak félreértések sorozata volt.

- Mi lenne velem nélküled Alice! – mondta egy kis mosollyal a számon.

- Hát ezen már én is gondolkodtam… - mondta.

Erre kapott egy oldalba bökést.

- Szerintem menjünk vissza, mert Esme már biztos halálra aggódja magát miattunk – mondta Alice.

- Rendben.

Visszafutottunk a házhoz, ahol Esme már várt ránk. Kicsit féltem tőle, hogy majd „kihallgat”, hogy hol voltam, és mit csináltam, és miért nem jöttem vissza a házhoz, de nem tette. Csak rámmosolyogott, és megölelt.

- Ideje nekilátni a ház kifestésének! – mondtam lelkesen.

Az egész napot azzal töltöttük, hogy a falakat festettük. Alice és az én ruhám eredeti színe a nap végére felismerhetetlen lett, mivel unalmasabb pillanatainkban egymást festettük. De a végeredményért megérte.

Másnap megérkeztek a bútorok is. Bár amikor a szállító férfiak kérdezték, hogy nem kell-e segítség én majdnem rávágtam, hogy nem, de szerencsére Alice gyorsabb volt nálam, és egy bájos mosoly tekintetében a házikó elé vitette az összes bútort. Érdekes lett volna, ha én, aki elvileg 22 éves lány fogtam volna meg egyedül például a franciaágyat és vittem volna a házhoz.

Míg tegnap a festésnél én, ma a ház berendezésénél Esme volt a főnök. Másnap reggelre készen is voltunk. Délelőtt mégegyszer elmentünk vásárolni. Most függönyökre, szőnyegekre, és más apróságokra vadásztunk, amivel igazán otthonossá tehetjük a házat. Persze még vásárlás előtt újra ki kellett bírnunk Alice átalakítását, hiszen így nem mehettünk ki a házból.

Újabb két nap múlva hivatalosan is bejelentettük – persze csak hármunk között -, hogy kész a ház. Alice segítségével átkötöttük egy hatalmas masnival, hogy kihangsúlyozzuk az ajándék jellegét. Az esti géppel repültünk haza.

A repülőúton eszembe jutottak a képek, amiket készítettünk.

- Esme, Alice! Mi lenne, ha ezekből a képekből párakat úgy mutatnánk meg a fiúknak, hogy mennyit változott Forks mióta eljöttetek onnan, és hogy most már sokkal jobb csajok is vannak ott – mondtam el ötletemet.

Alice felkuncogott.

- Ez jó ötlet Bella! Kíváncsi vagyok, hogy rájönnek-e, hogy mi vagyunk a képeken – mondta gonoszan Alice.

Esme is beleegyezett, és a repülőút további részét azzal töltöttük, hogy kiválogattuk azokat a képeket, amiket a fiúknak fogunk megmutatni.

Léci ne öljetek meg azért, mert még nem érkezett meg Edward Kanadába! Ígérem, hogy a következő fejezetben már lesz Edward is.