23. fejezet - Újbóli viszontlátás

Sziasztok!

Itt az új fejezet, ismét előbb, csak hogy jóvá tegyem a múltkori csúszásomat. És végre megérkezik Edward is...

23. fejezet – Újbóli viszontlátás

Mikor hazaértünk, mindenki a nappaliban volt. Bár nem tudta senki Carlisle-on kívül, hogy hol is voltunk, de azt tudták, hogy most érkezünk vissza. Esme rögtön Carlisle karjaiba futott, szintúgy Alice Jasperrel, Emmett pedig odajött hozzám, és egy jó kis bordaropogtató testvéri ölelésben részesített.

- Már hiányoztál hugi – mondta nevetve.

- Te is – mondtam.

Rosalie is odasétált hozzám, és egy gyengédebb öleléssel üdvözölt.

Közben eszembe jutott, hogy már milyen régóta nem beszéltem Edwarddal. Gyorsan felkaptam a telefonomat. Emmett jött mögöttem, és panaszkodott:

- Most meg újra lefoglalja a telefont.

- Ne aggódj, gyors leszek, és utána majd csak veled foglalkozok. Már nem bírom tovább a féltékenységedet – mondtam anyai hangon.

- Egyszerűen nem bírja ki, hogy már nem ő a legelső nálad – nevetett Rosalie.

Megöleltem Emmettet és szememet forgatva azt mondtam:

- Neked mindig hatalmas helyed lesz a szívemben.

- Menj, már, és hívd fel – mormogta Emmett.

Bementem a szobámba, és bepötyögtem Edward számát a telefonba, amit természetesen kívülről tudtam. Miután harmadszorra is kicsörgött, olyasvalaki vette fel, akit utálok.

Ashely!

- Edwardal akarok beszélni – mondtam.

- Oh, szívesen adnám, de most mindketten… elfoglaltak vagyunk. Már ha érted, mire gondolok – mondta Ashely.

- Ashley, mindketten tudjuk, hogy hazudsz. Most komolyan, miért akarna bármit is egy ilyen kislánytól Edward, ha egy nőt is megkaphat? – kérdeztem szárazon.

Hallottam, ahogy döbbenten felköhögött. Mielőtt bármit is mondhatott, inkább használtam a képességemet.

- Ashley, most azonnal odamész Edwardhoz, odaadod neki a telefont, és megmondod neki, hogy Bella hívja.

Hallottam, ahogy elindul a telefonnal, Edwardot hívja, és megmondja neki, hogy én keresem.

- Ashley! Hányszor kell még elmondanom, hogy tartsd távol magad a telefonomtól! – kiabált rá Edward.

Nevetnem kellett. Hát, Ashley, ez nem a te napod.

- Hallo Bella! – hallottam Edward bársonyos hangját.

- Meg kéne tiltani, hogy bárkinek is ilyen gyönyörű hangja legyen. De most már nem nekem is ilyen hangom van? Nem, Edwardnak van a világon a legszebb hangja.

- Mit csináltál Ashleyvel? – kérdezte jól szórakozva a dolgokon.

- Mire gondolsz? – kérdeztem ártatlanul.

- Egy kissé zavarodottnak tűnt amiatt, hogy ő önszántából odaadta nekem a telefont, pedig te hívsz – nevetett.

- Én csak megmondtam neki, hogy veled akarok beszélni. Eleinte kicsit ellenkezett, de láthatólag

odaadta neked a telefont – mondtam, de közben alig bírtam visszafojtani a nevetésemet.

Még nem álltam készen arra, hogy megmondjam neki mi a képességem. Ez nem éppen telefontéma, majd személyesen elmondom.

- Ezt nem a jó szívére visszavezethető, vagy? – kérdeztem mosolyogva. Edward felnevetett, és azt mondta:

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, vagy?

Egy biztos. Edward nincs valami jó véleménnyel Ashleyről. De akkor miért maradt vele? Tényleg a lelkiismeret-furdalása tartotta ott őt?

- Ha majd itt leszel, feltétlenül beszélnünk kell. Pár dolgot meg kéne magyaráznod nekem – mondtam ki hangosan is a gondolataimat.

- Ez az egyik oka annak, hogy Kanadába megyek. Először is, hogy lássalak téged. Másodszor pedig, hogy beszélhessek végre veled, és hogy végre tisztázzuk a félreértéseket.

Hát azt tényleg nem ártana…

Egy ideig még beszélgettünk. Megígérte, hogy holnap is felhív majd.

Lementem Alice-hez, hogy megkérjem jöjjön el velem vadászni. Vadászat közben sokat beszélgettünk.

- És van valami más ajándékod is Edwardnak a házon kívül? Valami amit már karácsony napján is oda tudsz neki adni? – kérdezte Alice.

- Hát, igazából már sokat gondolkodtam ezen. Nem tudom, hogy minek örülne igazán – mondtam. Elég nehéz vámpíroknak ajándékot venni, akiknek már mindenük megvan.

- Miért nem adod oda neki azt a portrét, amit róla festesz? – kérdezte Alice.

Megdöbbenve néztem rá.

- Honnan tudod, hogy egy képet festek Edwardról? – kérdeztem őt csodálkozva.

- A barátnőd vagyok. Én mindent tudok rólad – mondta Alice.

Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Rendben, rendben. Láttalak, amikor festettél – adta be végül a derekát. – Amikor festesz nem érzékeled a külvilágot.

- Gondolod, hogy örülne neki? – kérdeztem kételkedve.

- Ő mindennek örül, ami tőled van. Edward még annak is örülne, ha egy mezőn virágokat ültetnél neki – válaszolt Alice nevetve.

Elgondolkodtam azon, amit Alice mondott. Tetszik az ötlet. A kép személyes, de mégse rontok vele ajtóstul a házba. Nem akarom rögtön lerohanni Edwardot.

- Alice, te vagy a legjobb! Ez az ajándék tökéletes szerintem! – mondtam izgatottan.

- Tudtam, hogy egyszer beismered majd ezt – vigyorgott rám a kis barátnőm. – Mindig is én voltam a legjobb. Te csak egyszerűen félreismertél! – heccelt engem Alice.

Elindultunk hazafelé, és végig húztuk egymást, meg hülyéskedtünk.

Otthon aztán bementem a szobámba, és elkezdtem tovább festeni Edward képét.

Ha lassan is, de teltek a napok, és már csak két nap volt míg Edward itt lesz. A maradék karácsonyi ajándékokat még beszereztem, valamint Rosalie-val közösen beszereztünk egy zongorát is, mivel ebben a házban még egy sem volt, és Edward után Rosalie volt a legjobb zongorista a családban. Persze én legfőképp azért támogattam az ötletet, hogy Edward játszhasson, ha megérkezik. Imádtam hallgatni és nézni egyaránt, ahogy zongorázik.

A többiek nagyon izgatottak voltak a kép miatt, amit Edwardnak fogok adni. Persze Alice volt az, aki elkotyogta a dolgot… A család is úgy gondolta, hogy ez egy tökéletes ajándék. Carlisle és Esme meg is kértek, hogy majd valamikor a teljes családról is fessek egy képet. Amint megérkezik Edward csinálnak majd egy képet a család összes tagjáról közösen, és később én azt festeném le.

Napról napra idegesebb lettem. De Edward se volt ezzel másképp, legalábbis a telefonbeszélgetéseinkből ezt vettem ki. Hallottam a hangján. Ő is ugyanúgy örült annak, hogy újra láthat engem, mint ahogy én örültem, hogy megint láthatom őt. Olyan hiperaktív lettem, hogy Rosalie azt mondta, hogy komoly ellenfele vagyok most már Alice-nek.

Még 5 óra. 5 óra múlva érkezik Edward. Úgy futkároztam körbe a házban, mint akit felhúztak. És közben már tizenharmadszorra öltöztem át.

- Mond csak Bella, nem akarod inkább Edwardnak meghagyni a divatbemutatót? Mi már úgyis kívül-belül ismerjük a ruhásszekrényedet – viccelődött Emmett, amit egy dühös pillantással jutalmaztam.

Most épp egy piros, térdig érő ruha volt rajtam.

- Honnan gondolod, hogy Edward miatt öltözöm át ennyiszer? – kérdeztem megjátszott ártatlansággal.

- Mert máskor nem törődsz fel ennyit se azzal, hogy mit vegyél fel – válaszolt Emmett.

Najó, erre nem tudtam mit válaszolni, így nem foglalkoztam Emmettel, amit ő egy vigyorral az arcán vett tudomásul.

Még 30 perc. Nyugtalanul mászkáltam fel-alá.

- Megőrjítesz Bella – panaszkodott Jasper.

- Sajnálom – válaszoltam bűntudatosan. De a viselkedésemet nem tudtam megváltoztatni.

Egyszercsak felugrottam a helyemről.

- A francba! – kiáltottam fel ingerülten.

- Mi történt Bella? – kérdezte Alice aggódva.

- Hogy juthatott eszembe ezt a színt felvenni? Hiszen Edward úgy szereti rajtam a kéket! – mondtam kétségbeesve.

Felrohantam a szobámba, hogy tizennegyedszer is átöltözzek, miközben az egész ház a családom nevetésétől volt hangos. Először egy rövid, nyakbakötős ruhát akartam felvenni, de az túlságosan is kihívó lett volna. Így végülis egy szűk kék blúz mellett döntöttem, amihez fekete farmert, és a blúzhoz passzoló színű magassarkút vettem fel. Ez a szett szexi volt, mégse túl kihívó.

- Bella, gyere végre le! Edward pár percen belül itt lesz! – kiabált fel Alice.

Még szerencse, hogy a szívem már nem ver, különben már rég meghaltam volna szívinfarktusban.

Lementem a többiekhez, és leültem Alice mellé a kanapéra. Ő is majdnem ugyanolyan izgatott volt, mint én. Egyikünk se tudott egyhelyben ülni, így mindketten fel-alá mászkáltunk a nappaliban, amit minden Cullen egy vigyorral nyugtázott, kivéve Jaspert.

- Alice! Bella! Nem tudnátok legalább megpróbálni egy kicsit lenyugodni? Az őrületbe kergettek! - mondta.

Alice-szel egymásra néztünk, de nem mondtunk semmit. Szegény Jasper. Biztos nehéz lehet neki elviselni minket. Úgy érzem lassan megőrülök. És ha a többiek hallanák a gondolataimat, akkor biztos ők is egyetértenének ezzel. Azon gondolkodtam, hogy hogyan üdvözöljük majd egymást Edwarddal. Csak kezet rázzunk, vagy megöleljük egymást? Arcra puszi, vagy csók a szájra? Egyáltalán adunk egymásnak majd puszit vagy csókot?

Hát igen, teljesen bolond vagyok. Egy pár hete még azon gondolkodtam, hogy hogyan állhatnék bosszút Edwardon. Most meg itt állok, és azon jár az agyam, hogy megcsókoljam-e agy sem.

- Itt van! – ugrott fel Alice. A sokktól én is rögtön felugrottam

- Alice! Feltétlenül halálra kell ijesztened? – szidtam le a legjobb barátnőmet.

- Gyere már! Később majd még lesz időd panaszkodni! – válaszolt.

Én csak a szemeimet forgattam.

Itt van! Hogyan viselkedjek? Nem sokra voltam attól, hogy pánikrohamot kapjak. Esme átkarolta a vállamat, és megnyugtatóan rámmosolygott miközben az ajtó felé mentünk. Kimentünk a verandára, és akkor megláttam őt. Éppen a csomagjait vette ki az ezüstszínű Volvojából.

Már majdnem el is felejtettem, hogy milyen jól is néz ki. A bozontos bronzszínű haja minden égtáj felé állt. Fekete bőrkabát volt rajta. Alatta egy sötétkék ing, és egy fekete farmer. Erre egyszerűen nincsenek szavak!

- Edward – kiáltott fel Alice. Rögtön rá is vetette magát kedvenc bátyjára, és megölelte őt. Edward körbeforgatta őt, és felszabadultan nevetett.

Neki van a világon a legszebb mosolya. Újra talpraállította Alice-t, és rámnézett. Leesett állal bámult engem, és láttam a csodálkozást a szemeiben is. Először nem értettem, de aztán eszembe jutott, hogy nem látott még vámpírként. Lassan odasétáltam hozzá.

- Hello… - kezdtem, de mielőtt bármi mást mondhattam volna a karjaiba húzott, és olyan szorosan ölelt, mintha soha többé nem akarna elengedni. Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni. Egy véleményem szerint túlságosan rövid pillanat után elengedett. A kezei közé fogta az arcomat, és egy gyengéd csókot adott a homlokomra.

Ezután mélyen a szemembe nézett, én pedig elmerültem szemeiben.

- Annyira hiányoztál – suttogta az ő tökéletes bársonyos hangján.

Valószínűleg én leszek az egyetlen vámpír, aki szívinfarktusban fog meghalni. Ebben biztos vagyok.

Újra szorosan megöleltem, és azt mondtam:

- Örülök, hogy itt vagy.

- Lesz még elég időtök enyelegni. De szeretném végre üdvözölni a öcsikémet – mondta Emmett nevetve.

Ránéztem Edwardra, és idegesen forgattam a szemeimet miközben ő az én kedvenc féloldalas mosolyommal jutalmazott meg. Senkinek nem szabadna így mosolyognia! Ezt közveszélyesnek kéne nyilvánítani!

Egy kicsit félrevonultam, hogy a többi családtag is üdvözölhesse Edwardot. De Edward soha nem vette le rólam a szemét, mintha attól félne, hogy hirtelen eltűnök. Mindenkit megölelt. Még Claire-t is.

- Szerintem most már lesz elég időnk megismerni egymást – mondta Edward udvariasan Claire-nek.

Edward megfogta a táskáját, egyik kezét pedig a derekamra rakta, és így mentünk be a házba.

- Gyere, megmutatom neked, hogy hova tudod lepakolni a cuccaidat – mondtam neki mosolyogva.

Megfogtam a kezét, és bevezettem a szobámba.

- Nálad maradhatok? – kérdezte egyszerre örömtelien és döbbenten.

Csak akkor jutott el a tudatomig, hogy a saját szobámba vittem be őt. Ha tudnék, akkor már tuti rákvörös lennék. De most már nem dobhatom ki innen. Mi ütött belém, hogy idehoztam?

- Ha szeretnél inkább egy saját szobát, nem gond – mondtam, miközben próbáltam leplezni zavaromat.

- Nem, nem. Szeretnék annyi időt veled tölteni, amennyi csak lehetséges – válaszolt gyorsan.

Segítettem neki kipakolni a cuccait a szekrénybe, utána pedig leültünk az ágyamra. Edward végig engem nézett.

- Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian.

Megfogta a kezemet. Fura volt, hogy nem hidegebb a keze, mint az enyém. Sőt, kellemes melegnek éreztem most a kezét, amitől elektromos szikrák futottak végig a gerincemen.

- Számomra mindig is te voltál a legszebb nő a világon. Soha nem gondoltam volna, hogy még fokozni lehet a szépségedet – válaszolt őszintén.

Rámosolyogtam.

- Mi lenne, ha elmennénk sétálni? Beszélnünk kéne – fűzte még hozzá komolyan.