Ruhák

Sziasztok!

Itt vannak azok a ruhák, amiket Alice, Bella és Esme viselnek a 22. fejezetben. Szerintem a leírás alapján is rájöttök, de azért le is írom. Az első kép mutatja Bella ruháit, alatta van Alice ruhaszettje, Alice-é alatt pedig Esme-é.

22. fejezet - Forks

Sziasztok!

Itt az új fejezet, előbb is mint ígértem, törlesztve ebből az előző fejezet késése miatt. Jó olvasást :)

22. fejezet – Forks

Alice több órán keresztül alakítgatta a megjelenésünket. Hát mit ne mondjak, nem bírtuk valami túl jól. És nem csak én nyavalyogtam, hanem egy idő után már Esme türelme is elfogyott, de ez se tudta letörni Alice kedvét. Fodrászkodás, sminkelés, manikűr, ruhák… Mikor elhangzott az olyannyira várt mondat, miszerint készek vagyunk, egyszerre sóhajtottunk fel Esmevel a megkönnyebbüléstől. De amikor egymásra néztünk mindketten felsikoltottunk. Szerintem ha egy vámpír kaphatna sokkot, akkor most ez mindkettőnkkel megtörtént volna.

Esme gyönyörű hosszú mogyoróbarna haját most egy fekete színű, félhosszú, egyenesre vasalt paróka takarta. Alice fekete tussal húzta ki a szemét, és vérvörös rúzst kent a szájára. Egy csőfarmer volt rajta, egy elegáns blúzzal és egy blézerrel, valamint az elején egy rózsával díszített balerinacipő. Szerintem Alice minimum egy 10 évet fiatalított a kinézetén. Most egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a Cullen család szerető anyukája, hanem mint egy jó stílusérzékkel megáldott friss diplomás.

Miután valamennyire magamhoz tértem a sokktól, belenéztem a tükörbe. Hát mit ne mondjak, a sokk-nélküli állapotom nem tartott sokáig. Újból felsikoltottam. A vöröses barna hajam helyén most egy rövid hidrogénszőke paróka volt, egy lila csíkkal az egyik oldalon. Alice hatalmas füstös szemeket festett nekem, és szeder-színű szájfényt tett a számra. Egy rövid mintás pántnélküli tunika volt rajtam legginggel, egy bolero, és olyan magassarkú, amiben emberként tuti kitörtem volna a bokám. Hát, azt nem mondanám, hogy nem néztem ki jól, de nem egészen az én stílusom. Bár ha belegondolok, pont ez volt a cél, hogy ne ismerjenek fel. Szerintem így még Charlie is simán elsétálna mellettem az utcán anélkül, hogy észrevenné a lánya ment el mellette.

Közben Alice is visszatért immáron az átalakított valójában. Ő se nézett ki kevésbé megdöbbentően, mint Esme és én. Tűzvörös színű hosszú göndör paróka volt rajta. Viszont a ruhája lepett meg a legjobban. Minket látva azt vártam volna, hogy Alice valami extra miniszoknyában jön le, rövid toppal, magassarkúban, vagy valami hasonló, ehelyett egy sima fekete póló volt rajta Bite Me felirattal, egy bő farmer, és piros Converse csuka. Szinte alig volt kisminkelve, csak egy kis szájbalzsam volt a száján. Végülis abban igaza van, hogy ez nagyon nem Alice-s.

Hirtelen támadt egy jó ötletem. Muszáj lefényképezni magunkat, ezt nem hagyhatjuk ki!

- Alice, nincs nálad véletlenül fényképezőgép? – kérdeztem.

- Hát, az nincs, de itt a telefonom, azon is van kamera. Miért? – válaszolt a legjobb barátnőm.

- Csak arra gondoltam, hogy meg kéne örökítenünk a remekműveidet – mondtam vigyorogva.

- Ha már ennyit szenvedtünk, maradjon meg az utókornak! – mondta Esme szintén nevetve.

- Akkor csajok, gyerünk, pózolni! – mondta Alice.

Több száz képet készítettünk különböző pózokban, helyszíneken (persze szigorúan csak a ház környékén), és párosításokban. Egész jól szórakoztunk, és végre már több mint négy év után pár órára el tudtam felejteni azt, hogy Edward nincs velem, hogy a Cullenek egyszer elhagytak, és önfeledten élvezhettem a hülyéskedésünket.

- Na, jól van, de lassan el kéne indulnunk bútorokat is venni, nem gondoljátok? – mondta Esme mosolyogva.

- Jézusom! A bútorok, a ház, a festékek! Teljesen kiment a fejemből! Nem fogunk elkészülni karácsonyig! – mondtam hirtelen kétségbeesve.

- Nyugi, Bella – jött oda hozzám legjobb barátnőm, és a átkarolva a vállamat próbált lenyugtatni – El fog készülni a ház, és gyönyörű lesz. Viszont lassan tényleg el kéne indulnunk, mert még kocsit is kéne szereznünk.

- Alice, remélem a kocsiszerzés alatt egy kocsi kibérlését értetted, és nem egy sárga porsche újbóli ellopását – nézett rá Esme szigorúan, de a szája szegletében mosoly bujkált.

- Persze hogy nem, mami! – válaszolt Alice szemtelenül, mire Esme finoman meglegyintette a fejét. – Különben is, Forksban szerinted hol találnék sárga Porsche 911 Turbot?

Ezután elindultunk futva, majd egy autóbérlőnél megálltunk. Szerencsére nem sokáig kellett győzködnünk Alice-t a kocsit illetően, mivel a legjobb kocsi is egy régi Mercedes volt. Így hát kénytelen volt beérni ezzel Alice. Persze így is a kocsi maximál sebességével repesztettünk Seattle, miközben egész úton azt hallgathattuk, hogy mennyire hiányzik Alice-nek a Porscheja.

Az áruházban hála Esme és Alice szakavatott szemének egész hamar végeztünk. Azért amikor az ágy kiválasztására került sor az én szavam volt a döntő. Ami azért elég kínos volt, tekintve, hogy Esme is velünk volt, és ő Edward anyukája tulajdonképpen, és most már az enyém is, hátha vajon mit csinálhat egy vámpír egy ággyal, amikor nem is alszik… Természetesen franciaágyat vettünk, de mégse a legnagyobbat, csak a második legnagyobbat. Jól van na, az Edwarddal együtt töltött éjszaka csodálatos volt, mégha arról nem is tud rajtam kívül senki, hogy mégis emlékszem rá. De nem szeretném nagyon elragadtatni magamat, mert mi van, ha Edward nem akar velem újra összejönni? Ha megint csak játszadozik velem?

Miután az összes szükséges bútordarabot megrendeltük, és lebeszéltük, hogy amint lehet, mindent odaszállítanak a házhoz átmentünk a festékboltba. Itt már azért több időt töltöttünk a megfelelő árnyalatok kiválasztásával. Alkonyodott mire befejeztük a vásárlást. Úgy beszéltük meg Alice-szel és Esme-vel, hogy ma éjjel elmegyünk vadászni. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lehet a forksi erdő vámpír szemmel. A válasz? Csodálatos. És ráadásul találtam egy hegyi oroszlánt is, amiről ismét Edward jutott eszembe. Ez a kedvence. És ő volt a mazochista oroszlán, én meg a buta bárány. De én már nem vagyok bárány. Még ezek után is szeretni fog az oroszlán? Reggel nekiláttunk a ház rendbetételének, amivel délutánra végeztünk is. Esme úgy döntött, hogy kitakarít a Cullen villában is, ha már itt vagyunk. Alice elment telefonálni Jasperrel. Bűntudatom volt amiatt, hogy elszakítottam őket egymástól, és ugyanígy Esmevel és Carlisle-lal is, de akárhányszor felhoztam a témát, és próbáltam bocsánatot kérni emiatt, sose sikerült egy teljes bocsánatkérés elmondanom, mert valamelyikük mindig félbeszakított, mondván ne hülyéskedjek, ezért nem kell bocsánatot kérnem.

Én először nem tudtam mit tegyek, aztán eszembe jutott valami. Szóltam Esme-nek és Alice-nek, hogy elmegyek egy kicsit, de viszek telefont, és ha bármi van nyugodtan hívjanak. Erre pár aggódó pillantást kaptam mindkettejüktől, és én próbáltam megnyugtatóan rájuk mosolyogni. Amint kiértem a házból elkezdtem futni. Nem tudtam pontosan, hogy merre is kéne mennem, csak a megérzéseimre, és a ködös emberi emlékeimre hagyatkozhattam. És egyszer csak megtaláltam.

A rétünk. Az emlékek megrohamoztak. A rét, ahol először vallottunk szerelmet egymásnak. Ahol Edward megmutatta, milyen, ha a Nap fénye a bőrére világít. Mennyi időt töltöttünk itt kettesben… A tökéletesen kör alakú rét. Lefeküdtem a rét közepén, de most valahogy más volt. Mert Edward nem volt itt velem, hogy átkaroljon. Hogy megcsókoljon. Hogy azt mondja, hogy szeret. Hirtelen könnyek nélküli zokogásban törtem ki. Egyszerűen már nem bírtam tovább. Azóta az éjjel óta nem sírtam, mikor elhagyott. Attól fogva megfogadtam, hogy bármennyire is fáj, nem sírok. Azóta tartom magamban a fájdalmamat. De most már nem bírtam tovább, ki kellett adnom magamból. Átkaroltam a térdeimet, hogy a testem ne rázkódjon annyira a könnyektől, amit nem tudok sírni.

Hajnalodott már, mire abbahagytam a zokogást. Nagyokat lélegezve, próbáltam összeszedni magam valahogy. Ez a szokásom megmaradt emberi életemből, és most is segített. Közben eszembe jutott valami. Beszélni akarok Edwarddal. Elővettem a telefonom, és bepötyögtem a számát. Alig csengett ki, máris meghallottam azt a hangot, amire most a legjobban szükségem volt.

- Hallo? – szólt bele Edward a telefonba selymes hangjával. Ez a hang jobban megnyugtat, mint bármi más.

- Szia Edward, itt Bella – mondtam. A hangom még mindig remegett az elmúlt éjszakától, bármennyire is próbáltam összeszedni magam.

- Szia Bella! – mondta, és hallottam az elmosolyodik. – Valami baj van? – kérdezte, és aggodalommal telt meg a hangja.

Hát igen, sose tudtam neki hazudni. De most muszáj lesz valamit kitalálnom, nem mondhatom meg neki, hogy a rétünkön ülök, és végigsírtam az éjszakát, mert még mindig nem tudom, hogy összejövünk-e valaha is. Gondolkozz Bella!

- Nem, semmi gond. Csak hiányzol.

Itt van, kimondtam azt, amit eddig még nem. Eddig még csak annyit mondtam, hogy „Te is”, de most kimondtam. Láttam magam előtt, ahogy az aggódás miatt keletkezett ráncok kisimulnak a homlokán.

- Te is hiányzol nekem. De már csak két hét, és ott leszek én is Kanadában. Mit csináltál tegnap? – kérdezte.

Komolyan, pont azokat a kérdéseket kell feltennie, amikre nem válaszolhatok őszintén? Egy féligazság mellett döntöttem.

- Vásárolni voltam Alice-szel és Esme-vel – mondtam.

- Á, te szegény! Együtt érzek veled! – mondta.

- Nem is volt olyan szörnyű most – mondta a valósághoz hűen.

- Jól vagy Bella? Ugye nem vagy lázas? – kérdezte aggódó hangon. Nem igazán értettem, hogy ez honnan jött most.

- Miért lennék lázas? Egyáltalán lehetnek lázasok a vámpírok? – kérdeztem értetlenül.

- Nem, a vámpírok elvileg nem lehetnek lázasok – mondta nevetve. Oké, most már teljesen összezavarodtam.

- Nem értelek – mondtam egyszerűen.

- Csak azért kérdeztem, mert azt mondtad, hogy nem volt rossz a vásárlás Alice-szel – mondta mosolyogva.

Huh, ez nagyot koppant amikor leesett. Jézusom.

- És te mit csináltál? – kérdeztem Edwardot.

- Semmi különöset. Csak a szokásos. Vadásztam, egy fán ültem, majd pedig a szobámban, és végig gondolkoztam – válaszolt.

- És mire jutottál? – kérdeztem kíváncsian.

- Hát, azt majd inkább személyesen mondanám el – mondta Edward titokzatosan.

Neszezést hallottam mögöttem, így gyorsan megfordultam. Ösztön, mindig védem a hátamat. De csak Alice állt ott.

- Bella? – kérdezte Edward a telefonba.

- Bocsi Edward, csak Alice jött közben. Majd még beszélünk. Szia! – mondtam.

- Szia! És add át az üdvözletemet Alice-nek is! – köszönt el Edward is.

- Alice, te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem egy kicsit szemrehányóan.

- Csak már aggódtunk érted. Úgy eltűntél tegnap este, és már reggel van, de te még mindig nem jöttél haza. Tudod milyen Esme, rögtön aggódni kezd – mondta Alice.

- És hát én is aggódtam érted, de én inkább kicsit másképpen. Míg Esme a testi épséged miatt volt ideges, én attól féltem, hogy lelkileg vagy rosszul. És nem is tévedtem – fűzte még hozzá.

Ezután odajött, és szorosan magához ölelt. Nagyon jólesett, hogy van valaki, aki megért engem, és akit megölelhetek.

- Elmondod? – kérdezte Alice halkan.

Egy percig hezitáltam. De aztán úgy döntöttem, hogy ha valakinek el akarom mondani, az Alice. Hiszen ő a legjobb barátnőm.

- Gondoltam idejövök a rétre, ha már itt vagyok Forksban. Csak nem számítottam rá, hogy ennyire rámtörnek az emlékek – mondtam.

- Még mindig szeret téged – Csak ennyit mondott Alice.

- Tudod Alice, nem tudom, hogy mire számítsak. Amikor Seattle-ben megláttam őt Ashleyvel, akkor azt hittem, hogy miatta hagyott el. És hát ezt ő soha nem is cáfolta meg. Mindig egy ilyen „hideg-meleg” játékot játszottunk. Néha közelebb engedett magához, de rögtön el is lökött magától. Soha nem vesztett szem elől, mégis mindig úgy tett, mintha együtt lenne Ashleyvel. Belátom, hogy én se játszottam mindig fairül, és nem is mindig hallgattam meg őt. De nekem akkor úgy tűnt, hogy ő Ashleyt szereti.

Aztán jött Ashley rámtámadása, az átváltozásom, és amikor felébredtem nem volt ott mellettem. Amikor megmondtátok, hogy Ashley után ment világossá vált számomra, hogy meg akarja őt védeni.

Aztán valamikor elkezdtünk telefonon beszélni egymással. Még mindig nem bocsátottam meg neki. De már nem vagyok dühös rá. Amikor telefonon beszélünk, akkor majdnem olyan, mint régen. Szeretnék újra bízni benne, de félek, hogy újra csalódnom kell majd, és hogy ő majd újra visszamegy Ashleyhez. Mi van, ha rövid ideig majd nálunk marad, aztán újra visszamegy Ashleyhez? Tudom, hogy ő is érez még irántam valamit. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ez szerelem-e. Csak félek, attól, hogy újra megbánt.

Felsóhajtottam.

- Mindketten annyira makacsak vagytok. Ezért bántjátok meg mindig egymást. Már milliószor megmondtam neked, hogy szeret téged. Mit gondolsz, mi másért töltené velünk a karácsonyt? Veled szeretne lenni. Persze minket is szeretne újra látni, de a fő ok, amiért Kanadába utazik az te vagy. De ne gondolkozz ezen semmit. Csak engedd, hogy megtörténjenek veled a dolgok. Eljön majd az ideje, amikor majd mindent megbeszéltek, és kiderül, hogy az egész csak félreértések sorozata volt.

- Mi lenne velem nélküled Alice! – mondta egy kis mosollyal a számon.

- Hát ezen már én is gondolkodtam… - mondta.

Erre kapott egy oldalba bökést.

- Szerintem menjünk vissza, mert Esme már biztos halálra aggódja magát miattunk – mondta Alice.

- Rendben.

Visszafutottunk a házhoz, ahol Esme már várt ránk. Kicsit féltem tőle, hogy majd „kihallgat”, hogy hol voltam, és mit csináltam, és miért nem jöttem vissza a házhoz, de nem tette. Csak rámmosolyogott, és megölelt.

- Ideje nekilátni a ház kifestésének! – mondtam lelkesen.

Az egész napot azzal töltöttük, hogy a falakat festettük. Alice és az én ruhám eredeti színe a nap végére felismerhetetlen lett, mivel unalmasabb pillanatainkban egymást festettük. De a végeredményért megérte.

Másnap megérkeztek a bútorok is. Bár amikor a szállító férfiak kérdezték, hogy nem kell-e segítség én majdnem rávágtam, hogy nem, de szerencsére Alice gyorsabb volt nálam, és egy bájos mosoly tekintetében a házikó elé vitette az összes bútort. Érdekes lett volna, ha én, aki elvileg 22 éves lány fogtam volna meg egyedül például a franciaágyat és vittem volna a házhoz.

Míg tegnap a festésnél én, ma a ház berendezésénél Esme volt a főnök. Másnap reggelre készen is voltunk. Délelőtt mégegyszer elmentünk vásárolni. Most függönyökre, szőnyegekre, és más apróságokra vadásztunk, amivel igazán otthonossá tehetjük a házat. Persze még vásárlás előtt újra ki kellett bírnunk Alice átalakítását, hiszen így nem mehettünk ki a házból.

Újabb két nap múlva hivatalosan is bejelentettük – persze csak hármunk között -, hogy kész a ház. Alice segítségével átkötöttük egy hatalmas masnival, hogy kihangsúlyozzuk az ajándék jellegét. Az esti géppel repültünk haza.

A repülőúton eszembe jutottak a képek, amiket készítettünk.

- Esme, Alice! Mi lenne, ha ezekből a képekből párakat úgy mutatnánk meg a fiúknak, hogy mennyit változott Forks mióta eljöttetek onnan, és hogy most már sokkal jobb csajok is vannak ott – mondtam el ötletemet.

Alice felkuncogott.

- Ez jó ötlet Bella! Kíváncsi vagyok, hogy rájönnek-e, hogy mi vagyunk a képeken – mondta gonoszan Alice.

Esme is beleegyezett, és a repülőút további részét azzal töltöttük, hogy kiválogattuk azokat a képeket, amiket a fiúknak fogunk megmutatni.

Léci ne öljetek meg azért, mert még nem érkezett meg Edward Kanadába! Ígérem, hogy a következő fejezetben már lesz Edward is.

Szavazások

Sziasztok!

Amint látjátok kiraktam két szavazást az oldal menübe. Szeretnék minden látogatót megkérni, hogy szavazzon! Azért van ez a két szavazás, mert vannak új ötleteim Twilightos fanfictionökhöz, ehhez viszont szükségem van pár infora. Az egyik egy Breaking Dawn továbbírás lenne, de ha sokan nem olvastátok még, akkor ezt egyelőre hanyagolom, megvárom míg megjelenik magyarul is. Majd lehet, hogy nemsokára kirakok pár összefoglalót, hogy miről is szólnának ezek a történetek, de egyelőre csak szavazzatok:)

Köszi!

21. fejezet - Ajándékötlet

Sziasztok!

Először is szeretnék sok millió bocsánatot kérni, amiért késett a fejezet, de ez félig önhibámon kívül történt. Pénteken már fel akartam rakni, de akkor felmondta a szolgálatot a laptopom, és azon volt rajta a fejezet. Persze hétvégén nem dolgoznak a szervizben, így csak most tudom felrakni, hogy végre hazaértem, és elkészült a laptopom. Szeretném megköszönni a türelmeteket, és remélem tetszik majd ez a fejezet!

21. fejezet – Ajándékötlet

Egyik nap újra bementünk a faluba, immáron az egész család. Természetesen megint Edwardon gondolkoztam. Bár nagyon vártam már, hogy újra lássam, mégis féltem. Féltem a reakciójától, amikor meglát engem. Hiszen nem látott még vámpírként. Minden önteltség nélkül mondom, hogy szerintem szebb lettem. Bár mondjuk nem nagy művészet az emberi mivoltomnál szebb lenni. De mégis, mi van, ha Edwardnak már nem tetszem így? Mi van, ha ő azt a Bellát szeretné visszakapni, akinek meleg a teste, puha a bőre, és olyan csábító az illata? Legalább már a szemem nem vörös, hanem arany színű, mint a többieké. És ha nem tetszik neki a képességem? Ha elhagy a képességem miatt, mert nem akarja, hogy képes legyek vele bármit megcsináltatni az akaratán kívül? Várjunk csak. És mi van, ha vámpírként már tud olvasni a gondolataimban? Istenem add, hogy még mindig immunis legyek a képességére!

Jaj, legyen már karácsony! Még soha nem vártam ennyire ezt az ünnepet. Eddig inkább jelentett nyűgöt számomra, mint örömöt. Ki kellett találnom, hogy kinek mit vegyek karácsonyra, aztán be kellett szereznem anélkül, hogy az illető rájött volna, meg kellett szerveznem, hogy mit főzzek 24-én ebédre, hogy honnan vegyek fát, azt fel kellett díszíteni, és mire eljött a szenteste, én általában már olyan fáradt voltam, hogy megpróbáltam gyorsan lezavarni a dolgokat, hogy minél előbb felmehessek a szobámba, és lefeküdhessek aludni.

De ez a karácsony most más lesz. Ez lesz az első karácsonyom vámpírként, és az első karácsonyom a Cullen családdal is. És bár nekik is ki kellett találnom, hogy mit vegyek, de Alice sokat segített ebben, vásárolni se kellett elmennem, hiszen minden ajándék postán érkezett. Természetesen a főzéssel se kell már bajlódnom. A fa díszítése pedig szerintem sokkal inkább lesz móka a Cullen családdal. Már látom is magam előtt, ahogy Alice ide-oda rohangál a házban, hozza a díszeket, a fiúk pedig majd beszerzik a fát, amit majd együtt feldíszítünk. Emmett majd ellő közben pár poént, ledob pár díszt, amin Alice meg majd kiakad, mert tuti a ledobott dísz volt a kedvence, vagy a legrégebbi darab. A szentestét pedig életemben először egy nagy családban töltöm majd el, és vámpírként már esélye se lesz a fáradtságnak ellenem.

És akkor ott lesz az a valaki, aki nélkül nem lehetne igazán szép karácsonyom. Edward. Nekem tényleg nem kell semmilyen drága ajándék karácsonyra, csak az, hogy életem értelme ott legyen velem, és a karjaiban tartson. Hogy újra érezzem azt a mérhetetlen szerelmet, ami egykor lángolt a szemeiben, akárhányszor csak a szemembe nézett. Most még azt se bánnám, ha túlságosan óvna, hiszen tudom, hogy azt is csak azért tenné, mert szeret engem. De azért ne haladjunk előre ennyire. Először ki kéne várnom, hogy hogyan fogunk egymáshoz viszonyulni, amikor újra találkozunk.

Szegény Denali-klán! Nekik meg ott marad Ashley. Lehet, hogy nekik is kéne vennem valami ajándékot, vigaszdíjként, amiért eltűrik Ashleyt? Bár mondjuk senki nem mondta nekik, hogy nem dobhatják ki őt. Befogadták Carlisle miatt, bár már ő is figyelmeztette őket, hogy Ashley egy kis bestia.

- Min gondolkozol ennyire? – szakított ki gondolataim özönéből Carlisle.

Én Carlisle és Esme mellett sétáltam, míg mögöttünk jött Alice, Jasper, Emmett és Rosalie.

- Csak azon, hogy Edward nemsokára itt lesz, és hogy a Denali-klánnak valószínűleg ez lesz létezésük legrosszabb karácsonya – mondta mosolyogva. Carlisle halkan felnevetett.

- Remélem azért ennek ellenére megőrizzük a kapcsolatot Tanyaékkal – válaszolt félig viccelve, félig komolyan.

- Én erre azért nem fogadnék. De végülis bármikor ki is dobhatnák Ashleyt – válaszoltam. – De az a fontos, hogy nem nálunk rontja a levegőt.

- Ne aggódj kedvesem. Mégha szeretne, se lehetne soha a család tagja. Őt örökre kitiltottuk – mondta Esme kedvesen, bár tőle szokatlan éllel a hangjában.

Ha valakit már Esme sem kedvel, akkor annak tényleg nagyon rossz embernek kell lennie.

- Annyira örülök, hogy Edward nemsokára idejön! Végre újra egyesül a család. És ha ti újra összejönnétek, az lenne nekem a legszebb karácsonyi ajándék – fűzte még hozzá Esme boldogan.

Hát akkor ebben egyetértünk. Bár nem hiszem, hogy minden ugyanolyan lesz, mint régen, de mindenképpen remélem, hogy újra kezdhetjük Edwardal. Igen, tényleg úgy gondolom, hogy nem lesz olyan mint régen, több okból is kifolyólag. Először is, mégiscsak elhagyott engem, mégha az én érdekemben tette is, ezzel akarva-akaratlanul is rengeteg fájdalmat okozott nekem. Másodszor féltékennyé akart tenni Ashelyvel. És ha csak meg is játszotta magát, akkor meg ott van a tény, hogy hazudott nekem. És végül most sincs itt velem. De mivel ezek nem teljesen az ő hibái, ezért megbocsátok neki, és remélem, hogy ő is megbocsátja az én hibáimat. A múltat nem felejthetjük el, de túlléphetünk rajta. És pont ez az, amit most nekünk tennünk kell.

Egy dologban teljesen biztos vagyok: Én szeretem Edwardot, mindig is szerettem, és mindig is szeretni fogom. És ha hiszek a családnak, akkor ő is szeretett engem, akkor legalább is biztosan, amikor még Forksban éltünk.

Megvan mit veszek Edwardnak karácsonyra! Pontosabban miket. Mert két ajándékot tervezek. Az egyiket minden esetben megkapja. Összeállítok neki egy könyvet a Forksi szerelmünkről. Felhasználom majd benne a naplómat, a fényképeket, amik rólunk készültek, a verseket, amiket titokban rólunk írtam, és a rajzokat, amiket szintén Edward és mindenki más tudomása nélkül rajzoltam. Ha mégis kiderülne, hogy már nem szeret, ezt akkor is odaadhatom neki, hiszen ez is az életének egy része volt, és emlékezhet rá.

Viszont ha mégis szeret ( és én ebben az opcióban reménykedem), akkor pedig van egy jó ötletem. Esme nemrég említette, hogy a forksi Cullen ház birtokán van egy kisebb házikó, ami már elég régóta ott áll, de még nem használták semmire. Talán ha megkérem Esmet, akkor odaadná azt nekünk, hogy berendezhessem, és legyen egy közös kis otthonunk Edwardal! Már nincs sok idő Edward érkezéséig, de talán ha Alice-t is bevonom a dologba, akkor elkészülhetek vele még karácsonyig. Ha pedig úgy alakulna, hogy nem adom oda Edwardnak, akkor megkérdezem majd Alice-t és Jaspert. Pár átalakítással biztos tetszene nekik, és lenne egy saját kis otthonuk.

Láttam, ahogy mellettem Alice lemerevedik, majd éreztem, ahogy a nyakamba ugrik. Szerencsére meg tudtam tartani az egyensúlyomat, így nem estünk el.

- Olyan szép lesz! És nagyon fog tetszeni Edwardnak! Most azonnal neki kell állnunk, mert nagyon szűkös a határidő. Micsoda briliáns ötlet Bella! – ugrándozott a kis energiabomba. – Gyere Esme, rád mindenképpen szükség van!

- Várj, Alice, még meg se kérdeztem tőlük!

- Bella, én már láttam, hogy igent mondanak, és nincs veszteni való időnk!

Közben az egész család már minket nézett, értetlenül. Senki nem tudta, hogy mi ez az egész. Végül Emmett unta meg legelőször a tudatlanságot.

- Esetleg minket is beavatnátok, hogy mégis mi folyik itt? – kérdezte sértődöttséget színlelve, bár a szája szegletében mosoly bujkált.

- Nem! – mondtam hirtelen.

Azt akarom, hogy ez meglepetés legyen Edwardnak, és minél kevesebb ember tud róla, annál nagyobb az esélye, hogy titokban tudom tartani még karácsonyig. Csak Alice, Esme, és Carlisle fog tudni róla. Alice és Esme majd segít a bútorvásárlásban, Carlisle pedig a családfő, őt mindenképpen szeretném beavatni.

Emmett elképedve nézett rám, ugyanúgy, mint a többiek. Nem igazán számított ilyen válaszra.

- Carlisle, Esme, Alice velem jönnétek? Szeretnék beszélni veletek. Te, Alice, már úgyis tudod, hogy miről van szó, de mivel te is benne vagy a dologban, azért kérlek gyere – mondtam.

Carlisle és Esme összenézett egy pillanatra, majd Carlisle bólintott.

- Bella szeretne velünk egyedül beszélni, úgyhogy mi hazamegyünk. Kérlek tartsátok tiszteletben Bella kérését, és ne gyertek egyelőre haza, maradjatok még, élvezzétek a karácsonyi hangulatot – mondta Carlisle.

Ezzel mi négyen visszaindultunk a kocsihoz. A kocsiban aztán Esme szólalt meg először:

- Miről szerettél volna beszélni velünk, kedvesem, amiről nem tudhatnak a többiek? – kérdezte egy kicsit aggódva.

- Semmi baj nincsen Esme, ne aggódj. Igazából azt szerettem volna megkérdezni, hogy említettél nekem egy kis házikót a forksi házatok kertjében, és az jutott eszembe, hogy ha nektek nem kell, akkor én berendezném, és ha úgy alakulnak a dolgok, hogy összejövünk Edwardal, akkor ezt adnám neki ajándékba.

Elég pofátlannak éreztem magam, amiért ilyet kérek tőlük. De Carlisle és Esme megértően elmosolyodtak, és Esmen látszott, hogy úszik a boldogságban.

- Bella, ez csodás ötlet! Persze, hogy nektek adjuk azt a házikót, úgyis már évtizedek óta ott áll csak üresen. Biztos vagyok benne, hogy Edward örülni fog ennek, és abban is, hogy ti őjra egy pár lesztek, hiszen mindketten szeretitek egymást, és a szerelmetek már annyi mindent túlélt – mondta Carlisle kedvesen.

- Esme, azt szerettem volna még megkérdezni, hogy nem segítenél-e a ház berendezésében, mert neked már nagy gyakorlatod van ebben, és eddig minden házad, amit láttam, gyönyörűen volt berendezve.

- Örömmel segítek kedvesem. De nincs sok időnk mielőtt Edward ideér, úgyhogy sietnünk kéne. És vissza kell utaznunk Forksba – válaszolt Esme boldogan.

- Carlisle, gondolod, hogy van már elég önuralma Bellának, hogy repülővel menjünk? – kérdezte Alice.

- Én úgy gondolom igen, de ezt Bellának kell eldöntenie. Hogy érzed, Bella? – kérdezte Carlisle.

- Hát, nem is tudom. Szerintem kibírnám, főleg, ha nem vennék levegőt.

- Ma éjjel indul a repülőnk – szólalt meg Alice.

Mindannyian meglepődve néztünk rá. Hiszen még csak most döntöttük el, hogy repülővel megyünk!

- Mobil! – mutatta fel a telefonját Alice. – Van internetcsatlakozásom a telefonom, így meg tudtam rendelni a jegyeket. Carlisle el tudnál vinni minket majd a reptérig? Nem akarok futni, hogy ne keltsünk feltűnést.

- Természetesen. De Bella, árulj el valamit. Erről miért nem tudhatnak a többiek? – kérdezte Carlisle.

- Csak azért, mert Edward ugye látja a gondolataitokat. És minél kevesebben tudtok róla, annál nagyobb az esélye, hogy sikerül meglepnem őt – mondtam.

Carlisle és Esme csak elmosolyodtak. Közben vissza is értük a házhoz, és Alice már oda is dobott Esme és én elém egy-egy bőröndöt, hogy pakoljunk össze, mert sietnünk kell. Én csak gyorsan kidobáltam pár cuccot a szekrényemből, nem különösebben foglalkoztam vele, hogy mit rakok el. Kevesebb mint fél óra múlva már kész is voltam.

- A gép Seattle-ben száll le, onnan futunk Forksig. Az ottani terepet már jól ismerjük, végig erdő, úgyhogy nem kell attól félnünk, hogy észrevesznek minket. Majd megállunk vadászni is. Most úgy se szükséges szerintem elmennünk, mert Bella reggel volt vadászni.

Carlisle és Esme egyetértően bólintottak. Közben láttam, hogy Esme lehozott pár lakberendező újságot, és azt is elrakta a bőröndjébe. Carlisle leült a kanapéra, Esme pedig az ölébe ült, és szorosan ölelték egymást. Csak most jutott eszembe, hogy elszakítom egymástól Carlisle-t és Esmet, és Alice-t és Jaspert is. Milyen önző alak vagyok! Hallottam, ahogy Alice telefonál.

- Szia Jasper! Figyi, nagyon sajnálom, hogy nem volt időm elbúcsúzni, de egy időre el kell utaznunk Bellával és Esmevel. Nem mondhatom meg, hogy hova, és hogy miért, de bízz bennem. Minden nap hívlak majd, oké? Szeretlek, vigyázz magadra! – mondta Alice.

Épphogy letette a telefont, már lent is volt a nappaliban.

- Na, indulhatunk? – kérdezte vigyorogva.

- Én kész vagyok – mondtam.

- Én is – szólt Esme.

- Hát akkor indulás! – adta ki a parancsot Carlisle.

Mikor odaérünk a reptérre Carlisle még adott egy búcsúcsókot Esmenek, majd elmentünk becsekkolni. Míg vártunk, hogy felszálljon a gép, és a repülőút alatt is végig Esme lakberendezési újságjait bújtuk, és arról beszélgettünk, hogy milyen legyen a ház. Már nagyon izgatott voltam, hiszen mégiscsak ez lesz az első saját lakásom (mármint a Edwardal közös saját lakásunk). Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, hogy tükrözze az én és Edward egyéniségét is, és hogy tényleg úgy érezzem magam ebben a házban, mint az otthonomban.

Szerencsére jól bírtam az emberek közelségét, nem volt semmi probléma. Miután leszállt a gép úgy döntöttünk, hogy először meg kéne nézni, hogy milyen állapotban van a ház, és hogy milyen teendők vannak még a szerkezetét illetően. Nagyon jól esett a futás Forksig, az erdő gyönyörű volt. Bár a bőröndünkkel futni kicsit érdekesebb volt, de nem okozott problémát. Amint odaértünk a Cullen házhoz rögtön lecuccoltunk. Esme és Alice kezdeti bizonytalanságomat látva azt mondta, hogy nyugodtan pakoljak le Edward szobájába.

Egy kicsit féltem bemenni Edward szobájába. Nem tudtam, mire számítsak. Vajon költözéskor mennyi mindent vitt magával? Üres most a szobája, vagy ugyanúgy áll ott minden bútor, mint négy éve? Félve nyitottam be, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy bár minden bútor ugyanúgy áll ott, mint négy éve, valahogy mégis halottnak tűnik a szoba. Talán azért, mert katonás rend uralkodik most benne. És rájöttem, hogy az ő hiánya miatt érzem olyan üresnek ezt a szobát. Nem akartam túlságosan belemerülni a gondolataimba, hiszen sok dolgom van még, így inkább lementem a nappaliba, ahol már Alice és Esme várt rám.

- Hát, akkor lássuk mink van! – mondta Alice izgatottan.

- Megmondom őszintén nem tudom milyen állapotban van a ház, mert már rég nem jártam a közelében – mondta Esme.

Mikor megláttam, egyszerűen nem bírtam megszólalni. Egy bár kissé romos, de csodálatos kőház állt előttem. Olyan, mintha ezt Edwardnak és nekem tervezték volna. Körülötte egy kis kerttel, amit bár most gazok fedtek, én láttam a benne rejlő lehetőségeket. Nem tudom meddig bámulhattam a házat, de Alice csilingelő kuncogása ébresztett fel a bámulásomból.

- Tetszik? – kérdezte.

- Én… én… erre egyszerűen nincsenek szavak! – mondtam.

- Örülök, ha tetszik kincsem - mondta Esme.

- Na de akkor lássunk munkának! – mondta Alice.

- A kertet úgy látszik nem ártana rendbe tenni… - elmélkedett Esme.

- És kívülről is rendbe kéne hozni egy kicsit a házat… - gondolkodott hangosan Alice.

- Mi lenne, ha felosztanánk a munkát? – kérdeztem.

- Ez remek ötlet! – mondta Esme. – Én lerendezem a kertet. Szerintem nem tarthat tovább egy napnál. Gyorsan elszaladok megvenni a szükséges dolgokat.

- Rendben, én meg akkor rendbehozom a ház külsejét – mondta izgatottan Alice.

- Megnéznénk belülről is? Jó lenne, ha segítenétek eldönteni, hogy milyen színűek legyenek a falak, mert akkor én meg megvenném a festékeket, és nekiállhatnék festeni.

- Rendben! – egyezett bele Alice.

Belülről is gyönyörű volt egy ház. Volt egy nagyobb helyiség, ami nappalinak tökéletes lesz. Abból nyílt egy valamivel kisebb, ám még mindig hatalmas szoba, az lesz a hálószoba. A hálószobában volt egy erkélyajtó, ami a keltre nyílt. Valamint innen nyílt még két szoba, a fürdőszoba, és a gardrób, ami hatalmas volt szerintem.

- Jézus, mekkora gardrób! – sikítottam fel.

- Elkél ez majd nektek, miután bevásároltunk ruhaügyileg is! – nevetett fel Alice. Esme csak együttérzően mosolygott.

- Akkor lássuk a színeket – mondta Esme.

- Az jutott szembe, hogy mi lenne, ha a nappaliban bézs és sötétbarna színeket használnánk, a hálóban fehéret, és kéket, a fürdőben pedig lehetne világosszürke és fekete – soroltam az ötleteimet.

- És mi van a gardróbbal?! – szólalt fel felháborodottan Alice.

- Alice, a gardróbot rád bízom. Számomra annak úgy sincs gyakorlati jelentősége – mondtam.

- Még hogy nincs gyakorlati jelentősége?? Pfüh… - horkant fel Alice.

- A színekre visszatérve nekem tetszenek az ötleteid. Látom szereted a kontrasztokat – mosolygott rám Esme.

- Igen. Gondolj csak a szerelmünkre Edwardal. Az oroszlán és a bárány – mondta elrévedt tekintettel, és újból Edwardon járt az eszem.

- Rendben. Menjünk vissza a házba. Hoztam pár parókát, sminkcuccokat, meg ilyesmiket, hogy ne ismerjenek fel minket az emberek, mert már sokkal idősebbnek kéne lenünk – mondta Alice.

- Alice, te egy zseni vagy. Mindenre gondoltál! – öleltem meg barátnőmet mosolyogva.

- Ez tényleg jó ötlet volt tőled Alice – mondta Esme egy anya büszkeségével a hangjában.

Visszafutottunk a házhoz. Most igazán jól jön, hogy nem kell pihennünk, így sok időt spórolhatunk meg. Már hajnalodik, úgyhogy nemsokára mehetünk is a boltokba.

- És most átalakítalak titeket! – ugrándozott oda hozzánk Alice.

- Jaj ne! – szisszentünk fel egyszerre Esmevel.

- De, de – válaszolt Alice vigyorogva. – Mire a boltok kinyitnak pont készen leszünk!

És akkor elkezdődött Alice öltöztetős és kifestős Barbie-játéka, Esmevel és velem a főszerepben…

20. fejezet - Karácsonyi előkészületek

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni a rengeteg kommentet, amit az előző fejezethez íratok. Látjátok, nem is olyan nehéz ez! A huszadik fejezet pedig itt is van már, ahogy megígértem. Erre a fejezetre ugyanúgy vonatkozik a kompromisszum, megint lehet előrébb hozni a jövő hét szombati időpontot. Tudjátok, csak rajtatok múlik! Jó olvasást:)

20. fejezet – Karácsonyi előkészületek

Éjjel újfent a szobámban feküdtem az ágyamon egyedül. Hiába teszem ezt már majdnem egy éve, még mindig nem tudom megszokni ezt a magányt. Sőt, ha úgy vesszük, már négy éve egyedül töltöm az éjszakákat, csakhogy az első három évben legalább megpróbáltam aludni, és ha gyakrabban nem is, de négy-ötnaponta megajándékozott engem a szervezetem egy-egy álomtalan éjszakával, mert már egyszerűen nem bírta az alváshiányt. De most, vámpírként már ennek az esélye se áll fent. Főleg az elmúlt hetekben ezeket az éjszakákat azzal, töltöttem, hogy Edwardon gondolkoztam.

Közben eszembe jutott, hogy még senkinek sem vettem karácsonyi ajándékot. Ez elég nagy dilemma. Főleg Edward. Neki valami nagyon különlegeset szeretnék. Olyat, amit mástól nem kaphat, és ami rám emlékezteti. Az is felötlött bennem, hogy ha már egyszer ilyen karácsonyi hangulatba kerültem feldíszíthetném a házat is. Egy-egy égősor, asztali díszek, karácsonyi figurák, gyertyák, üvegmatricák… Alice biztos szívesen segítene nekem. Talán a faluban találok majd pár dolgot.

Három óra körül úgy döntöttem kimegyek a nappaliba, és onnan nézem a hóesést. A nappaliból gyönyörű kilátás nyílt a tájra, és talán valamelyik Cullen is felbukkan ( bár ennek elég kicsi az esélye, hiszen mindenki a párjával tölti az éjszakákat…) Meglepetésemre Carlisle és Esme a kanapén ültek.

Esme anyásan rámmosolyogott, én pedig újból késztetést éreztem rá, hogy odabújjak hozzá. Nem akartam megzavarni a meghitt pillanatukat Carlisle-lal, de a kisördög – akit mostanában elneveztem Isabellának – megszólalt bennem, hogy már akkor megzavartam, amikor beléptem a nappaliba, és ha itt vannak, akkor biztos nem zavartam meg egy túl intim pillanatot, különben a szobájukban lennének. Végül beadtam a derekam Isabellának, és odabújtam Esméhez, aki mosolyogva átölelt.

Nem tudom mitől vannak mostanában ezek a szeretethullámaim. Bár a családtagokon nem láttam eddig jeleit, hogy nagyon bánnák, ha néha-néha odamegyek hozzájuk, és megölelem őket. Még a hűvös Rosalienak is úgy tűnt, hogy jólesik néha, ha csak úgy odamegyek és megölelem őt. A viszonyunk javult valamennyit amióta vámpír lettem én is, hiszen már nincs mit irigyelnie tőlem. Vámpír vagyok, nem lehet gyerekem, a szerelmem nincs itt velem… Ezek nem éppen azok a körülmények, amiket egy ilyen gyönyörű vámpírnő mint Rosalie irigyelne tőlem. Én testvérként tekintek rá, és úgy érzem, hogy már ő is befogadott a családba.

Emmett meg is jegyezte egyszer, hogy ideje, hogy Edward visszajöjjön, hogy végre megszűnjenek ezek a szeretethullámaim, pontosabban, hogy rajta éljem ki ezeket, de Esme és Carlisle rögtön tiltakoztak, hogy ők nem bánják, sőt, örülnek, ha néha megölelem őket, még ha hirtelen jön is ez, hiszen ők a lányuknak tekintenek, és ki ne örülne annak, ha a lánya megöleli. És bár Emmett sosem vallaná be, én tudom, hogy titokban neki is nagyon jól esnek ezek az ölelések.

Bár a családom számára kellemes váltás lehet. Először egy aggresszív Ashley furakodik be a családba, majd jövök én, aki össze-vissza ölelget mindenkit. És nekem is szükségem van ezekre az ölelésekre, több okból is. Először is azért, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy nem vagyok szörnyeteg. Hiszen az ölelések a szeretetem fejezik ki, és aki tud szeretni, az nem lehet szörnyeteg. Másodszor nem akarom, hogy az Ashley ellen érzett bosszúvágyam, és utálatom eluralkodjon felettem. Túlságosan is félek ettől, ezért is nyilvánítom ki ilyen sokszor a szeretetemet. És a harmadik ok pedig az, hogy egyszerűen hiányzik Edward. Hiányzik az, hogy az erős karjaival átöleljen, hogy tudjam, biztonságban vagyok, hiszen ő soha nem engedné, hogy bármi bajom is essen. És bár ezek az ölelések természetesen nem az Edwardal váltott szerelmes ölelések voltak, mégis jólesett tudni, hogy mégiscsak szeret engem is valaki, és megvéd, ha arról van szó.

De a legviccesebb mindig az, ha éppen Jasperre vetem rá magam. Bár az ember (jelen esetünkben a vámpír) mindig jól érzi magát a közelében a képessége miatt, ő nagyon is visszahúzódó az idő többségében. Amikor először találtam meg őt az öleléseimmel, akkor úgy tűnt, kicsit kényelmetlenül érzi magát, de időközben úgy tűnik, hogy most már ő is kedveli ezt.

Alice természetesen nagyon örült ha megölelgettem, hiszen ő a legjobb barátnőm, tőle nem is vártam mást. És Alice annak is örült, hogy Jaspert is ölelgetem. Azt mondta, hogy ezzel javítok a szociális viselkedésén. Alice-ben egy kész pszichológus veszett el. Bár ki tudja, lehet, hogy tanult pszichológiát is, a Culleneknél sose lehet tudni. Miután kiderült, hogy Emmettt egyszer részt vett egy tortadíszítő tanfolyamon, azóta én már semmin sem lepődök meg. Emlékszem éppen arról beszélgettünk Carlisle-lal a nappaliban, hogy nemsokára elkezdhetnék majd egyetemre járni.

- Bella, gondolkodtál már azon, hogy visszamenj az egyetemre? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

- Igen, de igazából még félek ettől az egésztől. Nem bízom magamban annyira, hogy egyedül be merjek ülni egy idegenekkel teli terembe, arra meg senkit nem akarok kényszeríteni, hogy csak miattam tanuljon valami olyasmit, ami egyébként nem érdekli.

- Lehetne egy kicsit több önbizalmad, hiszen eddig nagyon jól csinálod. Még egy embert sem öltél meg, és már a faluban is nagyon jól viseled az embereket. Persze én nem akarlak kényszeríteni. Csak akkor menj, ha már késznek érzed magad rá – próbált egy kis önbizalmat önteni belém Carlisle.

- Különben is, szerintem nincs olyan szak, amire nem menne el veled legalább egy valaki – mondta Esme.

- Ez nagyon kedves tőled Esme, de tényleg, nem akarom, hogy valaki ekkora áldozatot hozzon értem. Mi van, ha például én egy tortadíszítő tanfolyamra akarok jelentkezni? Szerintem arra egy vámpír se szívesen menne – mondtam nevetve.

Az egész család el kezdett fuldokolni – persze csak képletesen – a röhögéstől. Egy ideig még azt hittem, hogy azon nevetnek, hogy én tortadíszítő tanfolyamra akarok menni, bár ez nem éppen igaz, csak ez volt az első hülye ötlet, ami eszembe jutott. De aztán láttam, hogy mindenki Emmettet nézi, én pedig összezavarodtam. Jasper valószínűleg megérezhette ezt, és megszólalt:

- Bella, ha tortadíszítést szeretnél tanulni, ahhoz nem kell elmenned semmilyen tanfolyamra – mondta még mindig nevetve. Erre én csak még jobban összezavarodtam. Ezúttal Rose sietett a segítségemre, és árulta el a teljes igazságot.

- Edward és Emmett még egyszer több évtizede kötöttek egy fogadást, amiben Emmett veszített, és ezért részt kellett vennie egy kéthetes tortadíszítő tanfolyamon.

Megpróbáltam elképzelni Emmettet, amint kicsi marcipán százszorszépekkel díszít egy háromemeletes babarózsaszín tortát… A képtől én is nevetésben törtem ki.

Az emlékeimből Alice hangja húzott ki.

- Föld hívja Bellát! – integetett a szemeim előtt Alice.

- Bocsi Alice, elgondolkoztam. Mit is mondtál? – kérdeztem.

- Azt észrevettem. Azt kérdeztem, hogy még mindig be akarsz-e menni a faluba, hogy karácsonyi díszítéseket vegyél? – kérdezte mosolyogva.

Összezavarodva gondolkodtam el. Nem emlékszem rá, hogy szóltam volna már Alice-nek erről. Hiszen vámpírmemóriám van az istenszerelmére, én nem felejthetek el dolgokat! És épp ahogy ezt végiggondoltam eszembe jutott, hogy Alice-nek bizonyára volt egy látomása.

- Persze. Van kedved elkísérni? – kérdeztem tőle mosolyogva.

- Akkor indulhatunk? – kérdezte.

- Most?

- Persze, mire várjunk?

- Végülis, nincsen semmi dolgom .

- Akkor hajrá! – mondta ki a végszót Alice.

Amikor odaértünk leesett az állam. Mintha nem is ugyanabba a faluba érkeztünk volna, ahová eddig jártam. A főutca gyönyörűen fel volt díszítve, mindenhol égők, és emberek tömkelege. Nem tudom mennyi ideig állhattam egyhelyben csak bámulva ezt a csodálatos fergeteget, de egyszercsak Alice megfogta a kezemet, és elkezdett magával húzni.

- Gyere Bella, a ház nem díszíti fel magát!

- Jól van, megyek már – mérgelődtem, Alice pedig küldött felém egy széles mosolyt.

- Először is kezdjük az égőkkel szerintem – javasoltam.

Végigjártuk az összes boltot, és én meglepődve vettem észre, hogy tulajdonképpen mindent meg tudtunk venni, amit csak akartam. Miután végeztünk, Alice megállt egy pillanatra, behunyta szemeit, majd mikor újra kinyitotta, csak úgy ragyogott.

- Csodálatosan fog kinézni a ház! És Edward is imádni fogja! – Erre már a én szemeim is felcsillantak.

- Siessünk, már alig várom, hogy feldíszíthessük a házat!

- Mi történt veled Bella? Soha nem voltál oda az ilyenekért! – jegyezte meg Alice mosolyogva. – Vagy Edward mindennek a kulcsa?

Erre inkább nem válaszoltam semmit, de ha ember lennék, akkor már tuti elpirultam volna. Alice tökéletesen rátapintott a lényegre. Persze ő volt a legjobb barátnőm, Edward után ő ismert a legjobban.

A nap további részét a ház díszítésével töltöttük. Eleinte a fiúk is besegítettek, de egy óra után ők inkább voltak azzal elfoglalva, hogy hógolyóval lelövögessék az égőket, úgyhogy Esme segítségével inkább bezavartuk őket a házba. Be kell, hogy valljam, nagyon tetszett az eredmény. A háztetőt körbe kiraktuk égőkkel, és bent a nappalit is feldíszítettük. Az ablakokra karácsonyi üvegmatricákat ragasztottunk, feltettük a télapós függönyöket, terítőt, sőt, Alice még ágyneműt is vett, amit szépen ki is rakott minden ágyra. A polcokról immár rénszarvasok és télapósapkás macik néztek vissza. Még pár napja rajzoltam pár karácsonyi képet, azt is kiraktuk a nappaliba, bár én nem akartam, mert szerintem nem lettek olyan jók, de Alice addig erősködött, amíg beláttam, hogy nincs értelme vitatkozni vele. A díszítéssel az éjjel egy jó része is elment, mivel nem használtuk a vámpírsebességünket, így sokkal hangulatosabb volt az egész.

Éppen a szobában voltam, amikor csörgött a telefon a nappaliban. Mivel mindenki a szobájában volt gondoltam felveszem. Rögtön felismertem a számot.

- Hello Edward! Már ilyen korán fent vagy? – viccelődtem.

- Nem tudtam aludni. Egész éjjel te jártál a fejemben – vágott vissza.

Ez megint azon pillanatok egyike, amikor nagyon örülök, hogy vámpír vagyok, mert emberként már rákvörös lennék. De közben melegség öntötte el a szívemet, hogy rám gondolt, mert bár alapvetően egy viccre válaszolt, én mégis kihallottam a hangjából a komolyságot.

- Örülök, hogy nemsokára jössz – mondtam őszintén. Edward felsóhajtott.

- Három hét néha olyan hosszú idő tud lenni.

Ebben teljesen egyetértettem vele. És neki valószínűleg nehezebb, hiszen ott lóg rajta Ashley, én meg itt lehetek a Cullen családdal, akiket szeretek. Claire-rel mostanában nem beszéltem. A múltkori éjjeli gondolataim után, amikor rájöttem, hogy nem igazán a barátnőm nem kerestem a társaságát, és bár eleinte még bejött néha a szobámba, és próbált beszélgetést kezdeményezni, ezt elhagyta szépen lassan. Én nem haragszom rá, szó se róla, csak rájöttem, hogy nem igazán ismer, és olyanra akar rávenni, amit egyszerűen képtelen vagyok megtenni.

- Kocsival jössz, vagy repülővel? – kérdeztem.

- Kocsival.

- Előre figyelmeztetlek, hogy ne várj valami sokat ettől a falutól. Itt aztán tényleg nem történik sok minden, bár most gyönyörűen fel van díszítve – mondta nevetve.

- Már jártam ott. De az igazat megvallva, jobban szeretem a nyugisabb helyeket, mint a városokat. És úgy, hogy te is ott vagy, csak még jobban tetszik az a falu – mondta mosolyogva.

Imádom amikor mosolyog. És nemsokára itt lesz velem.

- Mit tervezel mára? – kérdezte.

- Úgy beszéltük meg hogy DVD délutánt tartunk, és megnézzük az összes eddig megjelent vámpíros filmet – mondtam mosolyogva.

- Emmett ötlete? – kérdezte kuncogva.

- Eltaláltad – mondtam.

- Emmett imádja a vámpíros filmeket – világosított fel Edward.

- Hát igen, ezt valahogy eddig is sejtettem – Edward újra felkuncogott.

- És te mit csinálsz ma?

- Úgy tervezem, hogy összepakolok pár cuccot. A maradék időmben meg rád gondolok.

Annyira várom már, hogy itt legyen, és úgy mondja ezt. Egyszercsak Edward elkezdett kiabálni.

- Tűnj el, Ashley! Már ezerszer megmondtam, hogy ne zavarj, ha Bellával telefonálok!

Még soha nem hallottam kiabálni Edwardot. Veszekedtünk már, de soha nem kiabált velem.

- Sajnálom Bella, nem akartalak megijeszteni – kért bocsánatot a semmiért Edward. Nem is ő lenne…

- Nem is tudtam, hogy így tudsz kiabálni – mondtam kuncogva. – Tényleg, hogy fogadta Ashley, hogy itt töltöd a karácsonyt? – kérdeztem kíváncsian.

- Szerinted? Ő is velem akart jönni, én meg megmondtam neki, hogy nem lehet, és hogy nem akarom, hogy velem legyen. Erre jelenetet rendezett. De hát te is tudod, hogy milyen… - mondta Edward, én pedig láttam lelkiszemeim előtt hogyan forgatja most a szemeit.

Örülök, hogy megmondta neki, hogy nem jöhet. Bár hogyha idejönne, akkor már az ajtóban megölném.

- De ha elhozod magaddal, akkor az én karácsonyomnak lőttek – mondtam.

Gondoltam jobb, ha tudja ezt, abban az esetben, ha Ashley a képességével mégis valahogy el tudná érni, hogy eljöhessen.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt tenném veled? Mégiscsak meg akart téged ölni! – mondta Edward.

- Nem is bocsátanám meg neked azt soha. Nekem a karácsony a békéről és a nyugalomról szól, amit a családommal tölthetek.

- Örülök, hogy végre a család tagjának tartod magad – mondta Edward mosolyogva.

- Igen, de a család csak akkor lesz teljes, ha te is itt leszel – mondtam gyengéden.

- Ez azt jelenti, hogy megbocsátottál nekem? – kérdezte reményteli hangon.

- Nem, még nem teljesen. De majd ha itt leszel, akkor meggyőzhetsz – mondta kacéran.

- Ebben biztos is lehetsz – mondta.

Edward ismeri a gyenge pontjaimat, és semmi kétség nem fér hozzá, hogy ezt kis is fogja használni. És én pedig nem fogok tiltakozni. Halkan felsóhajtottam.

- Mi történt Bella? – kérdezte aggódva.

- Semmi, csak azon gondolkoztam, hogy ismered a gyenge pontjaimat – válaszoltam az igazsághoz hűen. – Edward halkan felnevetett.

- Talán találok még többet is majd ha ott leszek. Most már alig várom, hogy ott legyek.

- Én is. Most megyek, még van pár elintézni valóm – például a te karácsonyi ajándékod folytattam gondolatban.

- Este majd még felhívhatlak? – kérdezte Edward.

- Persze, akkor hívsz, amikor csak akarsz.

- Akkor majd este. Szia, és vigyázz magadra!

- Szia!

Szuper. Még mindig nem tudom mit adjak neki.

19. fejezet - Gondolatok

Sziasztok!

Itt az új fejezet! Pár dolgot megváltoztattam benne az alapján, amiket mondtatok, hogy nem annyira tetszett nektek az előző fejezetekben, remélem így már jobban fog tetszeni! Mivel ez egy változtatott fejezet, most főleg nagyon fontos lenne számomra a visszajelzés tőletek, hogy tudjam, hogy irányba haladok-e a változtatásokkal.

És ezennel szeretnék Boldog születésnapot kívánni Pollynak!

19. fejezet – Gondolatok

- Bella?

- Igen?

- Akkor velem töltöd a karácsonyt?

Edward komolyan velem akarja tölteni a karácsonyt?

- Persze, szívesen veled tölteném a karácsonyt – mondtam boldogan.

Boldogan?? Oké, már nem utálom Edwardot, de még mindig dühös vagyok rá egy kicsit. De már nem hazudhatok magamnak. Az elmúlt két hónapban nagyon jól mentek a telefonbeszélgetéseink. Soha nem veszekedtünk, maximum egy-két véleménykülönbség volt kettőnk között, de semmi több. És még telefonon keresztül is hihetetlen, hogy milyen hatással van rám. Mi lesz, ha találkozom vele? Azért vannak előnyei is a vámpírságnak, például, hogy akkor már nem vörösödhetek el, nem akar majd kiugrani a szívem a helyéről, ezzel elárulva Edward számára, hogy milyen hatással is van rám.

- Bella? Ott vagy még? – ébresztett fel gondolataimból Edward.

- Igen, bocsi, csak elgondolkoztam?

- Min gondolkozol, kedve… Bella?

Kedvesemnek akart nevezni? Bár fizikailag képtelenség, úgy tűnt a szívem újra elkezd dobogni. Hát ennyit arról, hogy nem akar kiugrani a szívem a helyéről.

- Rólunk – feleltem őszintén. – Sok minden megváltozott, mióta utoljára találkoztunk. Már nem veszekszünk, mint korábban… - mondtam elgondolkozva.

- Igen, és ez tetszik nekem. Majdnem olyan, mint régen… - de itt félbehagyta a mondatot Edward.

- Mond csak ki nyugodtan. Majdnem olyan, mint régen amikor bemásztál esténként a szobámba, és beszélgettünk – mondtam, és lejátszottam magamban a képeket, ahogy mellettem feküdt az ágyban, védelmezően átkarolt, és úgy beszélgettünk, majd eldúdolta az alttómat, és arra aludtam el karjaiban.

- Igen – suttogta Edward. – Hiányzol, Bella!

Ez az egy szó hihetetlen erővel hatott rám. A felismerés, hogy hiányzom neki hirtelen csapott le rám. Szóval neki is ugyanúgy hiányzom, mint ő nekem. Hiába vagyok vámpír, csak az ő közelében érzem biztonságban magam. Hiányzik, hogy érezzem az illatát, hogy átkarolja a derekamat, hogy magához húzzon, és hozzáérintse ajkait az enyémekhez. Hogy végigsimítson az arcomon, hogy zongorázzon nekem. Hiányzik Edward. Már éppen válaszoltam volna, hogy ő is hiányzik nekem, amikor meghallottam azt a hangot, amit a világon a legjobban utálok.

- Már megint Bellával telefonálsz? – kérdezte Ashley.

- Igen, és nagyon hálás lennék, ha békén hagynál.

Mosolyognom kellett. Már másfél hónapja nem használtam a képességemet. Ashleynek viszont egyre többször szólt vissza Edward. Belül ujjongtam.

- Örülök, hogy itt töltöd a karácsonyt. De addig még van egy teljes hónap. Mikor jössz? – kérdeztem.

- Mi lenne, ha egy héttel karácsony előtt már oda mennék. Azaz három hét múlva?

- Jó lenne. Carlisle azt mondta, hogy ilyenkor karácsony előtt az egész falut feldíszítik. Együtt elmehetnénk megnézni.

- Szívesen elmennék veled. De lassan mennem kéne. Beszélünk még? – kérdeztem reménykedve.

- Persze, holnap reggel megint hívlak!

- Aludj jól és szép álmokat! – feleltem nevetve.

- Ha tudnék csakis rólad álmodnék – mondta bársonyos hangján, nekem pedig melegség költözött a szívembe.

- Szia Edward!

- Szia Bella!

Ezután a telefonbeszélgetés után a szobámban maradtam. Azt hiszem van pár dolog, amin el kéne gondolkodnom. Végülis, időm mint a tenger, jobb inkább átgondolni a dolgokat.

A legszebb emlékekkel kezdtem. Amikor először megláttam Edwardot az ebédlőben. Amikor megmentett Tyler száguldó kocsijától. Majd mikor újra megmentett Port Angelesben. És az azutáni vacsora, ahol bevallotta, hogy vámpír. A rét, ahol először vallottunk szerelmet egymásnak, és az első csók. Életem legszebb évei voltak. De úgy látszik túlságosan is boldog voltam.

Bár ez létezésem legfájdalmasabb emléke, és eddig próbáltam elzárni agyam legsötétebb zugába, most mégis felidéztem a szakításunkat. Előtte a születésnapomat, ahol egy ajándék tette tönkre az életemet. Mert most hogy így belegondolok, azután a nap után olyan furcsán viselkedett Edward, de én próbáltam ezt betudni annak, hogy önmagát marcangolja először, próbáltam segíteni, és egyszerűen nem voltam hajlandó észrevenni a baljós jeleket. Az elhidegült viselkedését, azt, hogy valami nem volt rendben vele. Ehelyett a megjátszott kis boldogságomba menekültem, ezért ért olyan hidegzuhanyként, amikor szakított velem Edward. Először, mint a jeleket, ezt se akartam felfogni. Azt hittem amikor azt mondta, hogy elköltöznek, hogy engem is magukkal akarnak vinni.

A múltból visszatérve a jelenbe hirtelen összeállt a kép. Edward tényleg nem azért hagyott el, mert nem szeretett. Persze egy kis hang megint megszólalt a fejemben, hogy csak szeretném, hogy így legyen, de most elnyomtam. Ideje véget vetni a hazudozásnak. Magamnak nem hazudhatok többé, szembe kell néznem a valósággal. És én is szeretem Edwardot. Bármennyire is próbáltam bemagyarázni magamnak az ellenkezőjét eddig, ez az egy dolog, amit soha nem sikerült elhitetnem magammal. Ebben az egyben végig biztos voltam, hogy még ha Edward nem is szeret engem, én mindig is szeretni fogom őt. És ezen semmi és senki nem változtathat. Ő létezésem első és egyetlen szereleme.

Akkoriban azért költöztem Seattle-be, hogy új életet kezdjek, és ha ez nem is sikerül, Charlie-nak ne kelljen végignézni ahogy a lánya szenved. Tulajdonképpen nem is olyan furcsa, hogy pont Claire-rel találkoztam, hiszen pontosan ilyen barátnőt kerestem. Olyat, aki ő maga gázol át a pasikon, akinek sose fáj a szakítás, mert ő maga szakít, aki nagy kanállal habzsolja az életet. Akkoriban azt hittem, hogy erre van szükségem, és hogy én is így akarok élni, hogy még egyszer ne törhessék össze a szívemet. Claire pont ilyen volt. Megpróbálta elhitetni velem, hogy Edward csak egy jelentéktelen pasi, egy a sok közül az életemben, és hogy el kéne felejtenem. Belevitt az éjszakai életbe. Ő csak játékszereknek tekinti a férfiakat. De az átváltozásunk óta egyre inkább rá kell jönnöm, hogy ő nem igazi barátnőm. Ő nem is ismeri az igazi Bellát, ő csak Isabellát ismeri, de soha nem is törekedett megismerni a régi Bellát. Ez az egész „bosszuljuk-meg-az-átváltozásunkat-Edwardon-és-Ashleyn” dolog is az ő ötlete volt. Bár én is dühös voltam eleinte, soha nem jutott volna eszembe ilyen szadista módszerekkel büntetni akárkit is. És tulajdonképpen azt kéri tőlem, hogy használjam ki Edwardot. De én ezt nem akarom. Egyszerűen fizikailag képtelen vagyok rá. Claire lehet, hogy képes csak úgy használni mindenkit, mintha tárgyak lennének, de én nem! Ez nem én vagyok. Látszik, hogy Rosalieval találta meg a közös hangot. Bár már nem vagyunk olyan rosszban Rose-zal, mint még ember koromban, de azért most se mondhatnám valami szorosnak a kapcsolatunkat.

Alice-szel viszont már teljesen már a helyzet. Ő egyszerűen Alice. Lehet, hogy kellett egy pár fájdalmas a Cullen családtól távol töltött év, hogy igazán értékelni tudjam azt, amim most van. Bár a boldogságom nem teljes, hiszen csak Edward mellett lehetnék igazán boldog, mégis boldogabb vagyok, mint a Seattle-ben töltött évek során bármikor is. Alice mindig a legjobb barátnőm marad. Néha idegesítő, néha kicsit túl sok, ennek ellenére szeretem őt. És most már belátom, hogy inkább rá kellett volna hallgatnom Claire helyett. De hogy is hihettem, hogy Alice nem mond igazat, amikor arról kérdezte, hogy Edward szeret-e engem. Hiszen Alice kedvenc bátyja Edward, talán Carlisle-on kívül ő ismeri őt a legjobban a családból. És Alice különben sem hazudna nekem soha, főleg nem ilyen dologban, amiről tudja, hogy a legfontosabb számomra. Alice mindig megért engem ( najó, kivéve ha vásárlásról van szó).

A vásárlásról jut eszembe hogyan fogok karácsonyi ajándékokat venni, ha nem mehetek egyedül emberek közé? Azt hiszem erről a legjobb ha Alice-szel beszélek, hiszen ő profi az ilyen dolgokban.

Kimentem a szobámból, hogy megkeressem Alice-t, ám épp hogy kiléptem az ajtón ő már ott is termett előttem. Ja, igen. El is felejtettem, hogy elég elhatároznom, hogy beszélni akarok vele, és a kis energiabomba már itt is terem.

- Jaj, Bella, olyan jó lesz! Majd mutatok pár jó online-shopot, meg kölcsönadom a laptopomat. Vagy tudod mit, vehetnénk neked is egy sajátot. Várj, gyorsan idehozom az enyémet, és rendelünk neked egyet! – hadarta Alice, és mire megemésztettem a hallottakat már el is tűnt, csak hogy egy fél másodpercen belül visszatérjen, immáron a laptopjával a kezében.

Alice laptopja pontosan olyan volt, mint ő. Kicsi és stílusos. Élénk színű virágok díszítették a laptop tetejét. A háttérképe láttán viszont összeszorult a szívem. A 18. születésnapomon készült közös kép volt kint neki, rajta mindenkivel, aki fontos nekem. Carlisle, Esme, Emmett, Rosalie, Jasper, Alice, Edward és én. Edward átölel a képen, és szerelmesen néz engem. Annyira hiányzik ez. De három hét múlva újra itt lesz velem Edward. Persze ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy újra össze is jövünk. Lehet, hogy mégse szeret, csak bemagyarázom magamnak. De ezt a vitát nem kezdem el megint önmagammal.

- Föld hívja Bellát! – hallottam Alice hangját, ezzel felébresztve ezzel gondolataimból. – Bella, jól vagy? – kérdezte most már aggodalmas hangon.

- Igen – feleltem, még mindig mereven a képernyőt bámulva . Alice is odanézett, és láttam a szemeiben, hogy rájött mi volt rám ilyen hatással.

- Ne aggódj. Hidd el nekem, hogy szeret téged. És te is szereted őt. Szóval nem lehet itt semmi probléma. És ha jól tudom úgyis itt tölti karácsonyt – kacsintott rám cinkosan.

- Alice te mindig igen jól informált vagy. Mond csak melyik hírcsatornát nézed? Csak mert én is szívesen előfizetnék rá – mondtam mosolyogva.

- Ez maradjon az én titkom. Bocsi Bella, de ezt még neked sem árulhatom el – felelt Alice nevetve. Én játékosan bevágtam a durcát, és már visszaindultam volna a szobámba, de Alice megint egy lépéssel előttem járt.

- Héhéhé. Álljunk csak meg kisasszony! És mi lesz a laptopoddal?

- Alice, nem kell nekem saját laptop. Jó lesz nekem a tied is – Alice egy negyed másodpercre elgondolkodott.

- És a karácsonyi ajándékok? Látszik, hogy te még nem karácsonyoztál velünk. Tudod ebben a családban mindenki nagyon kíváncsi, és elég nehéz egymás elől elrejteni az ajándékokat. Ez csak úgy lehetséges, ha saját laptopod van, amit jelszóval védesz, különben lőttek a meglepetésnek – magyarázta Alice.

- Na de Alice, hiába van saját laptopom jelszóval lezárva, előled akkor sem tudom elrejteni, hogy mit akarok venni neked!

- Én nem számítok. Már megszoktam. Jazz is minden évben megpróbálkozik azzal, hogy meglepjen engem, de még sose sikerült. Pedig már egy ideje együtt vagyunk – kuncogott Alice.

- Rendben van. Na mutasd azokat a laptopokat! – mondtam most már kicsit nagyobb lelkesedéssel.

Miután végignéztem vagy tízezer laptopot, és mindegyiknél meghallgattam a prokat és a kontrákat végülis egy normál méretű bézsszínű Toshiba laptop mellett döntöttem. Alice próbált rábeszélni egy Macbookra, de én nem hagytam magam. Én az olyanokat nem tudom kezelni.

- Alice! Nekünk mi a lakcímünk? Létezik egyáltalán ez a ház hivatalosan?

Ez eddig még soha nem jutott eszembe. Ráadásul én hivatalosan meghaltam. Akkor most milyen néven létezem? Vagy létezem egyáltalán? De így hogyan fogok ajándékokat rendelni?

- Bella, nyugi! Nem, ez a ház hivatalosan nincs itt. És hivatalosan te sem élsz. De ez nem probléma, mert a faluban a postán van egy postafiók a nevemen, oda küldetjük majd az ajándékokat. És majd én kísérlek el a faluba amikor az ajándékokért mész majd, mert én úgyis tudni fogom, hogy miket rendeltél. Majd azt mondjuk, hogy csajos napot akarunk tartani – magyarázta Alice mosolyogva, és az utolsó mondatnál rámkacsintott.

- Annyira köszönöm Alice – borultam legjobb barátnőm nyakába. – Alice én annyira sajnálom, hogy eleinte olyan elutasítóan viselkedtem veled. Nem volt direkt. Én… - ezt a mondatot már nem tudtam befejezni, mert Alice közbeszólt.

- Bella, nem kell mentegetőznöd. Csak saját magadat próbáltad megvédeni, és az a lényeg, hogy már minden oké.

- Nem is tudom mi lenne velem nélküled – mondtam halkan.

- Te is nagyon hiányoztál Bella.

Így álltunk egymást ölelve amikor megjelent Emmett.

- Huhu, Jazz, jobb lenne ha többet törődnél a kis feleségeddel, mert már a nők iránt kezd el érdeklődni. Nem mintha Bella nem lenne jó csaj…

Alice-szel egymásra néztünk, és Alice egy aprót bólintott, mire egyszerre vetettük rá magunkat Emmettre. Őt váratlanul érte támadásunk, így mindhárman a kanapén kötöttünk ki.

- Hé, Jasper, elkéne egy kis segítség. Vissza kéne szorítanunk a nőuralmat a házban.

Erre még egyet lökve Emmetten a földön kötöttünk ki. A család mókamestere Alice-től és tőlem egyárant kapott egy-egy taslit mire Jasper leért a nappaliba.

- Mi van itt, tömeges ölelés? És engem meg ki akartatok hagyni? Hát milyen viselkedés ez? – kérdezte Jasper, és a kupac tetejére vetette magát, minek következtében nekigurultunk az üvegasztalnak, amit sikerült össze is törnünk.

- Upsz – szólaltunk meg mind a négyen egyszerre. Erre csak mégjobban elkezdtünk nevetni.

- Azt hiszem megvan a karácsonyi ajándékunk Esme számára – mondtam, mire egyetértően bólintottak a többiek is. – Alice, tudsz valami jó kis online bútorboltot is?

- Persze – mondta legjobb barátnőm csilingelő hangján.

- Figyi Alice, ha már itt tartunk, nekünk is kéne egy új ágy Rose-zal.

- Emmett, hányadik ágyat is töritek össze egy hónapon belül? – kérdezte Jasper kissé megróvó hangon, de aztán a végére elnevette magát ő is.

- Tudod tesó, én már nem számolom – felelte Emmett nevetve.

- Lehet, hogy alapítanotok kéne egy ágygyárat – vetettem fel az ötletet.

- Nem is rossz ötlet. Mindig is tudtam, hogy érdemes veled jóban lenni, Bella – mondta Emmett. Ha tudtam volna, akkor már tuti, hogy rákvörös lennék.

- Felvennétek embereket, akik gyártják az ágyakat, ti meg kipróbálhatnátok, hogy mennyire strapabíróak – fűzte tovább ötletemet Jasper.

Közben Esme is megjelent a nappaliban, és teljesen elszörnyedt az összetört asztal láttán.

- Ti meg mi a szöszt csináltok egymás hegyén-hátán a földön? És miért kellett összetörni az asztalomat? Nem megmondtam már ezerszer, hogy vigyázzatok a bútorokra?

- Bocsi anya – mondta Emmett. Próbálta elrejteni a mosolyát, de nem igazán ment neki.

Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy újra elkezdett esni a hó.

- Mit szólnátok egy hógolyó csatához? – vetettem fel az ötletet.

- Én benne vagyok – mondta Alice mosolyogva.

- Gyerünk! – szólt hozzá Emmett is.

- Még mire várunk? – válaszolt Jazz.

- Esme, te is szeretnél jönni? – kérdezte Alice Esmetől.

- Nem, köszönöm most nincs kedvem csurom vizes lenni. De ti menjetek csak nyugodtan.

Carlisle még dolgozik, Rose és Claire pedig Rose szobájában ültek, és elmélyülten beszélgettek, így gondoltuk nem is zavarjuk őket. Amúgy se valószínű, hogy jöttek volna, hiszen magassarkúban nem lehet hógolyózni.

Jasper hirtelen felkapta Alice-t, nyomott egy csókot a szájára, majd megfürdette a hóban. Rám is ugyanez a sors vált, csak rosszabb változatban, mert engem Emmett célzott meg (persze a csók nálunk elmaradt). Alice és Jasper immáron egymás karjaiban hentergőztek a hóban, nekem viszont nem volt olyan könnyű elszabadulnom Emmettől. De azért nem hagytam magam teljesen legyőzni, és én is jócskán megszórtam Emmettet hógolyókkal. Egyszercsak Alice is felugrott, és kimentett engem Emmett karjai közül, hogy együtt ostromolhassuk a fiúkat. Vagy két órán keresztül hógolyóztunk és hempergőztünk a hóban. A telefon csörgése, és Esme megjelenése szakította félbe a hócsatát.

- Bella! Edward keres telefonon! – szólt ki pótanyukám az ablakon.

Rögtön elindultam, mintha puskából lőttek volna ki. Pontosítok: elindultam volna, ha Jasper nem terem ott előttem, és fog le, míg Emmett megkaparintotta a telefont.

- Szevasz bátyó! – kiáltott bele a telefonba.

- Ááá, ne aggódj vigyázunk rá – válaszolt Emmett Edward kérdésére, amit sajnos nem hallottam, mert Jasper újra megfürdetett a hóban. De ekkor már Alice is akcióba lendült, és együtt legyűrtük Jazzt, ám közben tovább folyt a beszélgetés Emmett és Edward között.

- Háát… Éppen most fürdette meg Jasper a hóban, Alice pedig próbálja kiszabadítani őt – mondta Emmett a telefonba.

- Állok elébe! Úgyse tudsz legyőzni!

- Óóó, hát én erről nem is tudtam. Itt ez a két kis bestia nem mond el nekem semmit – mondta Emmett megjátszott szomorúan. – Úgyis meg kell szüntetnünk a nőuralmat. Egyszerűen szörnyű! – panaszolta Emmett a telefonba.

Ekkor sikerült elszabadulnom Jaspertől és Alice-től, és egy jól irányzott ugrással Emmett-re vetettem magam, mire mindketten eldőltünk.

- Áá, hát itt vagy hugi! Mikor gondoltad elmondani, hogy Edward velünk tölti a karácsonyt?

- Háát… - szempilláimat rebegtetve ártatlan bociszemekkel néztem bátyámra, mire ő elnevette magát. Ennyi idő pont elég volt ahhoz, hogy megszerezzem a telefont.

- Emmett? Bella? – hallottam Edward bársonyos hangját, és nem dobogó szívem mintha újra elkezdett volna verni.

- Szia Edward! Bocsi, csak a bátyáid kissé megnehezítették számomra a telefon megszerzését – mondtam nevetve a telefonba.

- Semmi gond. De jól vagy? Néha nagyon durvák tudnak lenni – mondta aggódva. Ezen nevetnem kellett. Olyan aranyos, hogy még mindig védeni próbál, de már én is vámpír vagyok.

- Tudod Edward, nem tudom emlékszel-e rá, de már lassan egy éve vámpír vagyok én is, szóval nagy kárt nem tudnak tenni bennem a bátyáid.

- Bocsánat, csak tudod a megszokás…

- Nem kell bocsánatot kérned azért, hogy meg akarsz védeni – mondtam. – Egyébként hogy vagy?

- Eléggé unom magam itt Alaszkában. Nagyon hiányzik már a családom, és te is. Alig várom, hogy karácsony legyen – mondta.

- Nekem szerencsére itt van Alice, Emmett, Jasper és a többiek, bár Esme azt hiszem most egy kicsit mérges ránk, mert összetörtük a dohányzóasztalt a nappaliban. De jó lenne, ha te is itt lennél – mondtam.

Ekkor hallottam, ahogy Alice nevemet kiáltja, és láttam, hogy Jasper és Emmett most ellen fordultak.

- Edward, neked fontos Alice ugye? – kérdeztem. Először nem válaszolt, gondolom nem tudta mire vélni ezt a kérdést.

- Persze, mint a húgom. Miért?

- Mert Jasper és Emmett éppen most fürdetik a hóban, és mint nőnemű lénynek kötelességemnek érzem, hogy a segítségére siessek. Megérted, ha most lerakom a telefont? Amint elbántam a többiekkel visszahívlak, és akkor majd nyugodtabban beszélhetünk.

- Nem, persze menj csak. De majd hívj! – mondta, és úgy tűnt szomorú amiatt, hogy most nem beszélhetünk.

- Hát akkor szia Edward!

- Szia Bella! És azért vigyázz magadra!

Miután kiszabadítottam Alice-t még egy újabb órát töltöttünk a hóban szórakozva. Miután bementünk a házba Esme ránkparancsolt, hogy azonnal öltözzünk át, mert a ruhánkból csöpög a víz, és fel fog hólyagosodni a parketta, mi pedig jógyerekek módjára követtük az utasítást. A szobámban megálltam a szekrényem előtt, hogy keressek magamnak valami ruhát, amikor eszembe jutott, hogy nincs semmi elegánsabb cuccom, amit fel tudnék venni karácsonyra. És előtte? Edward már egy héttel karácsony előtt itt lesz, nem járkálhatok előtte mackónadrágban és pólóban! Így hát gyorsan megkerestem Alice-t. tulajdonképpen öngyilkosságnak is megfelel, amit épp tenni készülök, de Edwardért megéri.

- Szia Alice! – köszöntem.

- Bella! Miben segíthetek?

- Arra gondoltam, hogy nem ártana pár ruha, ha már egyszer Edward is idejön, meg hát karácsonyra se ártana valami elegánsabb, amit fel tudnék venni.

- Ezen már én is gondolkodtam. Itt a laptopom, ez egy nagyon jó online shop. Először is kéne neked valami karácsonyra. Nézzük csak… - mondta elgondolkodva Alice.

- Mit szólnál ehhez? – mutatott rá egy mélyen dekoltált, kék selyemruhára. A képen a lányon nagyon jól állt, de rajtam milyen lesz? Alice látva arckifejezésemet megszólalt:

- Ne aggódj, már láttam, csodálatosan fog állni rajtad!

- Rendben, legyen – mondtam beleegyezően.

- Oké, akkor még kéne hozzá egy cipő… Áá, meg is van. Ez nagyon jól fog menni a ruhádhoz! – mutatott rá egy 15 centis magassarkúra.

- Alice, ez egy kész halálcsapda! Én ebben nem tudok menni! El fogok esni, és mindenki rajtam fog nevetni!

- Bella! Egy: ha én valamire azt mondom, hogy jól fog állni, akkor jól is fog állni. Kettő: nem fogsz elesni, majd megtanulsz benne járni. Három: Senki nem fog kinevetni, maximum Emmett, őt meg majd elintézem. És négy: Edward úgyis elkap!

Erre elnevettem magam. Az utolsó megoldás nagyon is tetszett, és nagyban befolyásolta a döntésemet, hogy megengedjem Alice-nek, hogy megvegye nekem azt a cipőt. Ezekután még vagy egy halom ruhát rendelt nekem Alice, plusz még cipőket és kiegészítőket. Azt hiszem szeretni fognak minket a postán…