B.Ú.É.K

Szeretnék Boldog Új Évet kívánni minden kedves olvasómnak, kommentelőnek, chatelőnek, és azoknak is, akik most véletlenül idetévedtek az oldalra! Jó bulizást azoknak, akik elmennek, és azoknak is jó ünneplést, akik otthon várják az új évet.

18. fejezet - Az első telefonbeszélgetés

Sziasztok!

Szóval itt van a karácsonyi ajándékotok harmadik része is! Viszont úgy állítsátok a vérnyomásotokat, hogy idén ez lesz az utolsó fejezet, a tizenkilencedik majd már csak 2010-ben jön. Jó olvasást, és várom a véleményeket (még az előző fejezethez is, mert oda most elég kevesen írtatok, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy azért, mert nem tetszett, vgay nem tudom, de ha ez a helyzet, akkor léci írjátok meg, hogy mi nem tetszett, hogy a következő fejezetekben váltpztatni tudjak rajta)

18. fejezet – Az első telefonbeszélgetés

Volt még egy probléma a tervvel. Alice. El kell hitetnem vele, hogy tényleg komolyan gondolom ezt az egészet Edwardal. Bár lehet, hogy ez igaz is. Dehogyis, mit beszélek, hiszen itt hagyott, és Ashley után ment, ahelyett, hogy mellettem lett volna amikor szükségem volt rá. És különben is megmondta még akkor az erdőben, hogy nem szeret. Ez nem változhatott meg azóta. Szóval maradjunk a színjátéknál. A profi színészek se jönnek össze a filmbeli partnerükkel (najó, ez nem mindig igaz, de akkor is). Nem örülök, hogy meg kell játszanom magam Alice előtt, mégiscsak ő a legjobb barátnőm. De ezt most muszáj megtennem. Bár tudom, hogy a Cullenek nem akarják, hogy bármi közük is legyen Ashleyhez, de nme vagyok biztos benne, hogy támogatnák a tervemet Ashley megölésével kapcsolatban. Hiszen Edwardot is belerángatom ebbe az egészbe. Bár őszintén szólva már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy bosszút tudnék állni rajta. Az elmúlt napokban sokat gondolkoztam, és rájöttem, hogy még mindig szeretem. Túlságosan is ahhoz, hogy képes legyek fájdalmat okozni neki. Mert bár már nem vagyunk együtt ettől függetlenül még mindig van valami kapcsolat köztünk (legalább is az én részemről), és ha fájdalmat okoz neki valaki, az olyan, mintha engem kínoznának. Utálom ezt a kapcsolatot, mert tudom, hogy Ő már nem szeret.

A tónál ültem, és festettem. Ez lett az új hobbim. Alice mellettem ült, és hangosan gondolkozott azon, hogy hová költözzünk ezután. Csak fél füllel figyeltem rá, hiszen az é következő úticélom Alaszka lesz.

- Mit gondolsz Londonról? Nagyszerű hely. Kevés napfény, sok eső. Ott veszélyessé tehetnénk esténként a klubokat, főiskolára járhatnánk, és még rengeteg mást is csinálhatnánk.

Alice-t olyan könnyű izgalomba hozni.

- Alice, lassíts egy kicsit! Várjuk meg a ma estét, hogy kiderüljön, hogy hogyan bírom emberek között – szakítottam félbe nevetve.

- Sikerülni fog. Claire-nek is nagyon jól ment tegnap – mondta boldogan.

Claire kis kirándulása egész jól ment. Nem mintha nem hittem volna benne, hogy nem sikerül neki. Egy pár órát sikerült neki eltöltenie mielőtt szólt a többieknek, hogy haza szeretne menni ,mert már túl sok volt neki.

Ma én vagyok a soros. Egy kicsit ideges lettem, amikor az utolsó alkalomra gondoltam, amikor emberrel találkoztam. Oké, ez már pár hónapja történt, és akkor épp vadászni voltam, de még mindig bűntudatom volt miatta.

Úgy éreztem itt az ideje, hogy felkészítsem Alice-t arra, hogy újra „közelebb akarok kerülni” a bátyjához. De hogyan kezdjem el? A támadás a legjobb védekezés, döntöttem el végül.

- Alice, kérdezhetek tőled valamit?

- Bármit kérdezhetsz tőlem – mondta boldogan.

- Érdeklődik még rólam Edward egyáltalán? – Úgy tettem, mintha zavarban lennék.

- Tulajdonképpen ezért hív fel minden nap. Tudni akarja, hogy hogy vagy, és szeretne beszélni veled. De te nem vagy hajlandó erre – válaszolt egy kissé szemrehányóan.

Úgy döntöttem, hogy ezúttal egy kicsit szabadjára engedem valódi érzelmeimet, hogy Alice jobban elhiggye. Bár ez még fájni fog később, de ennyit most meg kell tennem.

- Szívesen beszélnék vele. De nem tudom, hogy hogy viselkedjek vele. Ha Edwardról van szó, akkor olyan bizonytalanná válok. Mi van Ashleyvel? Talán ő nem is engedi majd Edwardot, hogy beszéljen velem. Lehet, hogy közben már közelebb kerültek egymáshoz.

Alice szorosan átölelt. Láthatólag nagyon örült ennek a fejleménynek, és én is boldog voltam. Najó, ideje visszazárni a szívem legmélyére az Edward iránt érzett szerelmemet. Már így is elég sokáig engedtem szabadjára. Nem engedhetem meg a remény luxusát. Ez színtiszta taktika. Legalábbis ezt kell elhitetnem magammal.

- Biztos szívesen beszélne veled. Mit gondolsz, mi másért hív minden nap? – mondta Alice.

Hát igen, ezen már én is gondolkodtam, hogy ahhoz képest, hogy nem szeret, elég kitartóan hivogat annak ellenére, hogy tudja, nem fogok vele beszélni. De nem, nem engedhetem újra közel a szívemhez, mert megint csak játszana velem, és ha még egyszer elhagy, azt már biztosan nem élem túl.

- Ha legközelebb hív beszélj vele. És higgy nekem, Ashley és közte nincs semmi. Még ha Ashley ezt szeretné, akkor se. Ő.csak.téged.szeret – tette még hozzá.

Lelkiismeret-furdalásom van, amiért becsapom Alice-t. De túlságosan vágytam a bosszúra Ashleyvel. Csak reménykedni tudok benne, hogy Alice egyszer majd megbocsát.

- Menj, öltözz át. Mindjárt indulunk a faluba – ugrott fel Alice izgatottan.

Összepakoltam a cuccaimat, és követtem az én kis energiabombámat. A szobámban elpakoltam a cuccomat, és átöltöztem. Percről percre egyre idegesebb lettem. Egyszerűen félek attól, hogy rávetem majd magam egy emberre. Hallottam, ahogy Esme hív. Már nem maradhattam tovább a szobámba. Előbb-utóbb úgyis leráncigálnának, így hát lementem a lépcsőn a nappaliba. Hallottam, ahogy Emmett nevetve azt mondja Carlisle-nak:

- Ha még lassabban jönne, akkor már hátrafelé menne.

A többiek kuncogtak, míg én egy gyilkos tekintettel háláltam meg a poént. Esme megölelt, és bátorítóan rámmosolyogott.

- Ne aggódj kedvesem. Semmi sem fog történni, vigyázunk rád.

Megpróbáltam mosolyogni, de nem sikerült valami túl jól. Kimentünk, és beszálltunk az autóba. , hogy elmenjünk a faluba. Mindenki eljött, kivéve Claire-t és Rosalie-t. Carlisle vezetett, Esme pedig az anyósülésen ült. Jasper, Emmett, Alice és én ültünk hátul. Alice Jasper ölébne ült, én pedig Emmett karjaiba kapaszkodtam.

- Ha úgy érzed, hogy már nem bírod tovább, akkor csak szólj, és visszajövünk. Mivel nincs szükséged oxigénre, ezért benntarthatod a levegőt, és akkor nem érzed az illatokat – mondta Emmett nyugtatólag.

Én csak bólintottam. Olyan érzés volt, mintha a saját kivégzésemre mennék. Fél órával később megérkeztünk. Valószínűleg úgy viselkedhettem, mint egy kisgyerek, de egyszerűen hihetetlenül ideges voltam. Kiszálltunk, és Emmett átkarolta a vállamat. Biztos nagyon félősen nézhettem rá, mert elkezdett nevetni.

- Bella, nem neked kell félned, hanem az embereknek körülötted.

- Köszi Emmett! Most már sokkal jobban érzem magam – mondtam szarkasztikusan. De ő csak kuncogott tovább.

Hogy még rontsunk a helyzeten ma valami faluünnep volt. Körbenéztünk, és megálltunk pár standnál. Éreztem, ahogy az emberek követnek minket a tekintetükkel. Sok illatot éreztem, de főleg emberekét. De nem volt olyan rossz, mint amilyenre számítottam. De azért azt sem mondanám, hogy fel sem tűnt, hogy emberek között vagyok. Jól tudtam kontrollálni magamat. Amik viszont teljesen összezavartak azok a hangok voltak körülöttem. Majdnem egy teljes évet töltöttem el a Cullenekkel egyedül és ez a nagy zsivaj irritált most. Mindig arra fordítottam a fejemet, ahol a hangok a leghangosabbak voltak. Emmett még egy kicsit közelebb húzott magához, mintha meg akarna védeni. De ezúttal én mosolyogtam rá megnyugtatólag.

Körülbelül három óra után szólt Carlisle, hogy hazamegyünk. Megkönnyebbültem a gondolattól. Mindenesetre büszke vagyok magamra, hogy ilyen jól kezeltem a szituációt, és hogy nem nekem kellett szólnom, hogy már nem bírom tovább. Amikor már újra az autóban ültünk Esme mosolyogva fordult hozzám:

- Kedvesem, nagyon jól tartottad magad. Ezt minden második nap meg foguk ismételni, amíg teljesen meg nem szokod.

- Teljesen fölöslegesen aggódtál – fűzte hozzá Emmett is.

Amint hazaértünk Claire rögtön odafutott, és tudni akarta, hogy hogyan sikerült a kirándulás. Leültünk a nappaliban, és eszmecserét folytattunk az „emberi világba” tett kirándulásunkról. Claire és én mostantól felváltva mindig emberek között leszünk, amíg meg nem szokjuk. Örültem, hogy Claire is itt van, mert így legalább én ritkábban kerülök sorra. Nem mintha nem viseltem volna jól, de azért ez egy kicsit más volt.

A telefon csörgött. Biztos Edward az, senki más nem hívott minket itt, és ő mindig ugyanakkor hívott esténként. Ideges vagyok egy kicsit, mert ma fogok vele először beszélni. Esme vette fel a telefont, bennem pedig vegyes érzelmek kavarogtak. Egyrészt dühös voltam rá, és legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét, de más érzések is voltak bennem. Szomorúság, és fájdalom, mert valamikor mégis csak szerettem, és még most is szeretem, és ezen nem tudok változtatni. Egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam rajta. De nem fogok eltérni a tervtől, amit Claire-rel kitaláltunk. Az egész családon körbejárt a telefon, kivéve Claire-t. Ők szinte nem is ismerték egymást. Végül Alice-nél volt a telefon.

- Igen, szeretne veled beszélni. Nem, Edward, ez nem egy csapda. Egy pillanat, mindjárt adom – mondta Alice, és tudtam, hogy rólam van szó.

Eljött az idő. Vámpírlétem óta először fogok beszélni Edwarddal. Ha még verne a szívem, akkor most tuti kiugrana a helyéről. Alice várakozásteljesen nézett rám, én pedig bólintottam. Elvettem a telefont és kimentem a kertbe. Carlisle és Esme boldogan néztek engem, és megértően bólintottak. Alice és Claire már nem volt ilyen megértő. Ők egyszerűen túl kíváncsiak voltak, és tudni akarták, hogy miről beszélünk. Izgatottan ugráltak össze-vissza, nyújtogatták a nyakukat, és féltek, nehogy lemaradjanak valamiről. Most még inkább hasonlítottak egy ikerpárra.

- Edward? – szóltam bele a telefonba.

- Bell! – megkönnyebbültnek hangzott. – Hogy vagy? – kérdezte aggódva.

- A barátnőd tönkretette az életemet, és nem csak az enyémet, hogy kéne éreznem magam? – válaszoltam csípősen.

- Annyira sajnálom azt, ami történt! – Őszintének tűnt.

- Annyira azért mégse sajnálhatod, mert akkor itt lennél velem, és nem Ashleyvel, vagy? Ennyire aggódsz a barátnődért? – kérdeztem elnyomott dühvel.

Ha a beszélgetés nem terelődik hamarosan valami új mederbe, akkor semmi nem lesz a tervemből. De olyan dühös vagyok. Nem tudok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

- Nem úgy van, ahogy gondolod. Azért követtem őt, hogy távoltartsam tőled. Nem akartam, hogy esetleg megöljön téged. Ráadásul én lettem volna az utolsó ember, akivel az átváltozásod után találkozni akartál volna – válaszolt szomorúan.

Úja kezdtek feltörni bennem az érzéseim. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy ő lett volna az első, akit látni akartam az átváltozás után, akit magam mellett akartam tudni, akinek a támogatására a legjobban szükséges lett volna. De nem engedhetem újra közel a szívemhez. Másfelől viszont dühös is voltam. Ő itt drámát csinál, miközben nekem az önuralmammal kell küszködnöm.

- Ha már előbb elmentél volna vele, akkor most nem lennék ebben a szituációban! Különben is miért akarsz engem tőle megvédeni? Már én is vámpír vagyok, ugyanolyan erős, mint ő, ha nem erősebb. Miért él ő még tulajdonképpen, ha engem akarsz védeni?

- Nem tudtam őt megölni. Az én hibám, hogy ilyen lett.

Egyszerűen leírhatatlan, hogy milyen hülye ez a pasi. Nekem nem lennének ilyen gondjaim, hogy megöljem őt.

- Edward, hagyjuk ezt. Ez nálam nem jön be. Az se volt számodra probléma, hogy meg akart ölni engem. Komolyan azon gondolkozom, hogy ti ezt ketten terveltétek-e ki!

Hallottam, ahogy Edward hirtelen levegőt vett.

- Ezt nme gondolod komolyan, ugye? Nem gondolod komolyan, hogy a halálodat akarnám! Te túl sokat jelentesz nekem, soha nem tennék veled ilyet!

Rémültnek hangzott. De azt nem tudom, hogy komolyan is gondolta-e amit mondott. Hirtelen meghallottam egy női hangot a háttérben.

- Jössz Edward? Indulni szeretnénk.

Ashley! Éreztem, hogy habozik.

- Bella… - kezdte, de én közbeszóltam.

- Igen, Edward, fuss csak a te kis Ashley-d után. Nem várathatjuk meg őt. A szegény, ártatlan kislányt – kiabáltam.

- Bella, miért csinálod ezt?

A hangja fájdalommal teli volt. Most ezt nem komolyan kérdezte, ugye? A háttérben ismét hallottam a hangot, amit a világon a legjobban utálok.

- Edward, gyere már! Nem akarok tovább várni.

Eljött a pillanat, hogy kipróbáljam telefonon keresztül is működik-e a képességem.

Edward. Mond neki, hogy fogja be a száját amíg telefonálsz.

- Ashley, a fenébe is! Fogd már be a szád végre! Nem hallod, hogy Bellával beszélek? – kiabált rá Ashleyre Edward.

Legszívesebben hangosan felnevettem volna. Jó, nagyon jó! Ez jobban ment, mint gondoltam. Ashley Ashley rémülten zihált. Ezután lesz mit mesélnem Claire-nek.

- Edward! Megváratod Ashleyt, csak hogy velem beszélhess? Azt hiszem rosszul gondoltam eddig a dolgokat – mondtam megjátszott örömmel és meglepődöttséggel a hangomban.

De minden egyes szó késdöfés volt a szívemben, mert a kezdeti öröm afelett, hogy a képességem ilyen távolságokban is működik elmúlt, és a fájdalom vette át a helyét, amiért ezt Edward nem magától mondta, hanem nekem kellett rávennem őt.

- Már többször megpróbáltam elmagyarázni neked, hogy te rosszul látod a helyzetet – válaszolt kissé zavartan, de mosolygott közben.

Hogy imádom, amikor nevet és közben mosolyog, a kedvenc, féloldalas mosolyommal.

’Állj Isabella! Koncentrál a feladatra! Ő az ellenséged, nem pedig a barátod!’

- Edward, te megváratsz emiatt a kis senkiházi miatt! – hallottam Ashley felháborodott hangját.

Edward. Mond meg neki, hogy nem sértegethet engem. Mond meg neki, hogy idegesít téged!

- Bella, hagyd már végre abba Bella sértegetését! Ő az utolsó, aki megérdemli ezt. És most tűnj végre el,

idegesítesz! – kiabált vele Edward.

- Edward, sajnálom mindazt, mit neked mondtam. Úgy látszik, hogy te tényleg csak nekem akartál jót. Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer a védelmed alá veszel! – mondtam megjátszott boldogsággal, miközben a mellkasomban lévő lyuk, amiről már azt hittem, hogy átváltozásom során beforrt, újra kezdett felszakadni. Nem akartam Edwardnak hazudni. De ő nem szeret, Ashleynek pedig bűnhődnie kell mindazért, amit tett.

- Te nagyon sokat jelentesz nekem, Bella. Remélem egyszer majd rájössz, hogy mennyire is szeretlek téged.

Most szerelmet vallott nekem? Nem, az nem lehet, biztos csak összezavarodott.

- Hova akartok menni, hogy ennyire sürget téged Ashley? – kérdeztem kíváncsian.

- Vadászni indultunk – válaszolt Edward bársonyos hangján. Ha még ember lennék, akkor már tuti tiszta libabőrös lennék.

- Talán valamikor mi ketten is elmehetünk majd együtt vadászni – mondtam, és közben megpróbáltam csábítónak hangzani. Ez most nem ment olyan nehezen, mert tényleg ezt akartam. Edward halkan felsóhajtott.

- Jól vagy, Edward? – kérdeztem megjátszott aggodalommal a hangomban.

- Igen, igen. Csak elképzeltem. Szívesen elmennék veled vadászni – válaszolt Edward. A hangja most mintha még puhább, még bársonyosabb lett volna.

Most én voltam az, aki halkan zihált. Még mindig ugyanolyan hatással volt rám, mint rég. Pedig csak a hangját hallom. Hogyha már ilyen hatással van rám telefonon, akkor mi lesz, ha találkozunk? Már a gondolattól is repesni kezdett a szívem, hogy újra láthatom, de újra el kellett nyomnom az érzéseimet, és emlékeztetnem magam, hogy nem szeret. Az előbbi is biztos csak valami nyelvbotlás volt.

- Talán most már tényleg menned kéne – próbáltam elterelni a témát. Lassan be kéne fejeznem a beszélgetést. Olyan irányba haladunk, ami ha igaz lenne, akkor nagyon boldoggá tenne engem, de így, hogy tudom, hogy csak játékszer lennék újra, így nem tetszik.

- Igen, talán igazad van – válaszolt Edward. Tényleg csalódottságot véltem kihallani a hangjából?

Komolyan, ez már kezd betegessé válni, már hallucinálok is? Azt hittem, hogy a vámpírok nem képesek erre.

- Bella? – ébresztette fel gondolataimból kedvenc hangom.

- Igen?

- Felhívhatlak újra? Holnap talán? – Úgy hangzott, mintha félénk lenne egy kicsit.

Ez olyan édes! Most komolyan azt gondoltam, hogy Edward édes? Össze kell szednem magam, és más irányba terelni a gondolataimat.

- Ha szeretnéd nyugodtan felhívhatsz. De nem akarom, hogy csak azért hívj fel, mert rossz a lekiismereted amiatt, ami velem történt. Ha felhívsz, akkor csak azért tedd, mert tényleg beszélni akarsz velem – mondtam.

- Bella, én veled szeretnék beszélni. Egész végig ezért hívtalak. Akkor holnap majd hívlak. Örülök, hogy végre beszéltünk – válaszolt Edward mosolyogva.

- Én is örültem. Akkor holnap – mondtam habozva.

Visszamentem a házba, és ott már az egész család kíváncsi tekintetekkel várt engem. Én csak mosolyogtam.

- Nem ment olyan rosszul – mondtam.

Alice odaugrott hozzám, és megölelt. A többiek is úgy tűntek, hogy örülnek ennek. Esme odajött hozzám, és azt mondta:

- Tudtam, hogy újra ki fogtok békülni. Csak egy kis időre van szükségetek, hogy újra közel kerüljetek egymáshoz.

Most igazán rosszul éreztem magam. Mert az egy dolog, hogy magamat becsapom, és néha pár pillanatra engedélyezem magamnak, hogy abban a gyönyörű tévhitben ússzak, hogy Edward mégis szeret, de a Cullen családot becsapni már más dolog. Mert ők tényleg hisznek abban, hogy mi még összejövünk Edwarddal, és nem érdemlik meg, hogy hazudjak nekik. És bár egyre jobban biztos vagyok benne, hogy Edwardnak nem vagyok képes fájdalmat okozni, attól ő még nem szeret belém, és ez nem változtat Ashley helyzetén sem.

Claire és én felmentünk Claire szobájába, és elmeséltem neki az Edwarddal való telefonbeszélgetésemet.

- Mondhatsz nekem amit csak akarsz, de szerintem te akkor is sokat jelentesz még Edwardnak – mondta Claire.

Elgondolkozva kinéztem az ablakon, és minden önuralmamra szükséges volt, hogy ne ringassam magam újra téves képzetekbe. Mert aki reménykedik, az nagyobbat csalódik. Mert mindegy, hogy a fellegekből zuhansz-e le a földre, vagy csak két centivel jártál eddig fölötte, és onnan landolsz.

Ettől a naptól kezdve naponta kétszer beszéltem Edwarddal. Észrevettem magamon, hogy mennyire várom már mindig Edward hívását, de ezt az unalom számlájára írtam. Itt a hegyekben tényleg nem történik semmi. Szuper itt lenni, meg minden, de a nyugalom néha az ember idegeire tud menni.

Mindent elmeséltem Edwardnak az átváltozásomtól kezdve végig. Azt is elmondtam neki, hogy majdnem megöltem egy embert, de azt be kell vallanom, csak azért mondtam el, hogy rossz legyen a lelkiismerete.

Azt is elmeséltem, hogy milyen jól haladok az önuralmammal. Most már minden nap mentem emberek közé, és már szinte fel se tűnt különösebben az illatuk. Edward örült a fejlődésemnek, és bátorított is. Ha Ashley a közelben volt, akkor mindig rávettem Edwardot, hogy valamivel megsértse őt. Ez egyszerűen egy olyan ziccer volt, amit nem hagyhattam ki.

Arra viszont mindig ügyeltem, hogy ne vegyenek ebből észre semmit. Valamiért nem akartam elmondani Edwardnak a képességemet, magam sem tudom, hogy miért nem. És mostanában egyre többször kiabált Ashleyvel Edward az én beavatkozásom nélkül is. Olyan érzésem van, hogy Ashley eléggé idegesíti Edwardot.

Egyik este újra telefonáltunk.

- bella, nemsokára itt a karácsony – mondta egyszercsak Edward.

- Tudom. Nemsokára újra elköltözünk – válaszoltam.

- Szívesen tölteném veled a karácsonyt – mondta habozva, mintha nem tudná, hogy hogyan fogok reagálni erre.

Ez őszintén meglepett. Mindenre számítottam, csak erre nem. Egyik oldalról nagyon örültem, hogy újra láthatom, másfelől viszont féltem is ettől a találkozástól.

- Elmenjek hozzád Alaszkába? – kérdeztem.

- Nem, majd én elmegyek Kanadába – mondta most már kicsit magabiztosabban.

- Ashley nem jön, vagy? - kérdeztem gyanakvón.

- Nem, nem, ő itt marad Alaszkában. Carmen és a családja majd vigyáz rá, hogy ne jöjjön utánam – mondta halkan nevetve.

Edward idejön. Egyedül. Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna!

Ashley egyedül fogja végezni. Megpróbálom itt tartani Edwardot amíg csak lehetséges. És utána meg majd elkísérem Alaszkába. És akkor Ashley lesz a soros. Először hagyom majd szenvedni a ténytől, hogy Edward nem szereti. Utána pedig megölöm. Edward ébresztett fel a gondolataimból.

- Bella?

- Igen?

- Akkor velem töltöd a karácsonyt? – kérdezte egy kissé izgatottan.

17. fejezet - Költözés

Sziasztok!

Ahogy megígértem itt a következő fejezet!

17. fejezet – Költözés

A hétfő gyorsan eljött. Minden cuccot bepakoltunk, és a kocsikba raktuk. Az autókkal megyünk, egyrészt, mert nem lenne szerencsés Claire-t és engem egy emberekkel teli repülőre rakni, másrészt a kocsikat se akartuk itthagyni. Közben lett pár új ruhám is. Mivel Claire-nek és nekem minden cuccunkat a lakásunkban kellett hagynunk, ezért Alice és Rosalie szívesen felajánlották, hogy elmennek nekünk vásárolni. Minket is szívesen magukkal vittek volna, de ez még nem lett volna jó ötlet. Ők persze nagyon élvezték. Mindenesetre azért örültünk Claire-rel, hogy végre vannak saját ruháink is, amit felvehetünk, és nem Alice és Rosalie gardróbjából kell öltözködnünk. Claire-nek egy kis bátorításra is szüksége volt, de sajnos nem sokat segített rajta. Miután megkértem Carlisle-t, hogy hadd láthassa még egyszer Cedricet Jasper, Alice és Emmett vele mentek másnap a kollégiumhoz. Alice-nek nem volt látomása arról, hogy bármi rossz történne. Késő éjszaka mentek, hogy biztosra menjenek, nincs ott egy ember se. A kollégium előtt mindhárman felmásztak egy fára, mert nem akarták Claire-t túl közel engedni Cedrichez. Először minden jól is ment. Alice aggodalma a lánnyal kapcsolatban, akit Cedric-el látott alaptalannak bizonyult. Cedric testvére volt, Claire felismerte. Cedric éppen a nővérénél volt, hogy összepakoljon, mert el akart menni Seattle-ből. Claire „halála” túlságosan megviselte, nem tudott ebben a városban maradni. A barátnőmnek nagyon rosszul esett, hogy ilyen állapotban kell látnia Cedricet. Claire most már egyszerűen csak haza akart menni. Amint Alice, Jasper és Emmett épp lemásztak a fáról két fiatal lány ment arra. Mielőtt még Claire rájuk támadt volna Emmett és Jasper lefogták őt, és egy bokor mögé húzták, és kétségbeesetten próbálták lefogni, míg Alice a lányokat foglalta meg, és sétált velük tovább. Nagyon közel volt. Amikor hazajöttek Claire rögtön a szobájába futott, és az elkövetkező napokat ott is töltötte. Rosszul érezte magát amiért majdnem megölt két embert. Újra elátkoztam magamat. Újból segíteni akartam, de ismét rosszul sült el. Nem gondoltam bele, hogy mi történhet, ha emberekkel találkoznak.

Ez a gondolat újra a helyzetemre emlékeztetett. Eddig még nem találkoztam egy emberrel sem. De egész nap a házban voltam, és csak vadászni mentem el. Claire és én minden nap mentünk vadászni, hogy jobban tudjuk kontrollálni magunkat, de Carlisle azt mondta, hogy egy idő után már nem kell majd minden nap mennünk. De ami az egyik legnagyobb kétség volt bennem, az az volt, hogy hogyan reagálnék az emberekre. Rögtön rájuk vetném magam, amint meglátok egyet? Már ismerem a viselkedésemet vadászat közben, teljesen az ösztöneimre hagyatkozok. Sokat gondolkodtam ezen a szobámban, és megesküdtem magamnak, hogy soha egyetlen egy embert se fogok megölni. Csak egyetlen személy van, akit meg akarok ölni, de ő nem ember. És egyben biztos voltam: Ashleyt meg fogom ölni… mindegy hogy hogyan, de megölöm.

- Bella? Jössz? Indulunk – mondta Alice.

Még mindig elcsodálkozom azon, hogy milyen jó a hallásom. Bár jobban örülnék, hogyha hallókészülékre lenne szükségem, de még ember lehetnék. Mit kezdjek az örökkévalósággal, ha életem szerelme elárult?

Vámpírsebességgel rohantam le a lépcsőn. Vasárnap voltunk vadászni, de Claire és én még nem mehetünk együtt. Túl nagy a veszélye annak, hogy megtámadnánk egymást.

Beültem Carlisle és Esme mellé a kocsiba. Claire Rosalieval és Emmettel utazott, a sort pedig Alice és Jasper zárta. Nem arról van szó, hogy nem akartam Alice-szel és Jasperrel utazni, de jól éreztem magam Carlisle-lal és Esmevel, hiszen ők az „új” szüleim. Sokat gondolok a szüleimre, Reneere és Charlie-ra. Nagyon sajnálom, hogy mióta Seattle-be költöztem a kapcsolatunk többé-kevésbe megszakadt. Miután az ember „meghal”, az ilyen apróságok is hirtelen fontosnak tűnnek. Aggódtam, hogy a szüleim túlságosan szenvednek az egyetlen gyermekük elvesztésétől.

Carlisle rámmosolygott a visszapillantótükörből miután beültem a kocsiba. Egy kissé fájdalmasra sikerült mosollyal válaszoltam a gesztusra. Most magam mögött hagyom a régi életemet.

Egy kicsit azért féltem ettől. Nem tudom mit várjak az elkövetkező időktől. Tényleg semmi önuralmam nincs? Mi történne, ha tényleg találkoznék egy emberrel? Jasper és Emmett megpróbált megnyugtatni, és azt mondták, hogy vigyázni fognak rám. Ennek ellenére elég ideges vagyok, ami szerintem érthető is. Még mindig nem tudtam kibékülni a gondolattal, hogy már nem ember vagyok. Ehhez még több időre van szükségem. Szívből remélem, hogy idővel majd megszokom ezt az egészet.

Elindultunk, és én kivettem az új naplómat a táskámból, amit Alice vett a kérésemre. Mindent beleírtam. A gyerekkoromtól kezdve egészen az átváltozásomig. Minden apróság fontosnak tűnt. Ha elfelejteném az emberi életemet, akkor legalább van, ami segítségével emlékezhetek.

Egy teljes napig utaztunk, és csak egyszer álltunk meg tankolni. Valamikor késődélután aztán egyszercsak megálltunk egy nagy ház előtt. Teljesen le voltam nyűgözve. A ház világossárga volt, és piros volt a tető. Háromemelet maga volt, és az ablakok alapján emeletenként három szobára volt osztva. A harmadik emeleten a ház két oldalán egy-egy terasz is volt. A házat minden oldalról erdő keretezte. A ház mögött pedig volt egy kis tó. Ez a hely maga volt a paradicsom.

- Tetszik? – kérdezte Esme mosolyogva.

- Ez lélegzetelállító! – válaszoltam.

- Akkor szerintem menjünk is be – mondta Carlisle.

A verandán keresztül bementünk a házba. Már kívülről is csodálatos a ház, de ahogy bementünk, egyszerűen nem tudtam megszólalni. A bejárat fekete-fehérre volt kicsempézve. Jobbra és balra egy-egy lépcső vezetett fel a második és a harmadik emeletre. A bejárattal szembe volt a nappali, ami hatalmas volt. Az ember belép oda, és egyszerűen rögtön jól érzi magát. Ami rögtön feltűnt, az az volt, hogy ebben a házban is a hátsó fal üvegből volt. A padlón világosbarna parketta volt. A fal terrakotta színűre volt kifestve, balra egy kék körkanapé és egy nagy kerek üveg dohányzóasztal állt, és azelőtt állt még két kék fotel. A kanapé fölött egy könyvespolc volt felszerelve, a szemben lévő falnál pedig egy szekrényegyüttes állt. Emellett volt egy ajtó, ami a teraszra nyílt.

Kimentünk a teraszra, és a látvány lélegzetelállító volt. Egy nagy tó, és körbe mindenhol erdő. És bár Edward és Ashley egy pillanatra se fog eltűnni a gondolataim közül, tudom, hogy itt jól fogom érezni magam.

Visszamentünk a kocsikhoz, és behoztuk a cuccainkat. Én a második emeleten találtam magamnak szobát, míg Claire az egyik harmadik emeleten lévő teraszos szobára csapott le. Minden szobában a világos színek domináltak, és szépen voltak berendezve.

Miután minden cuccomat kipakoltam lementem a nappaliba, és leültem a kanapéra Emmett mellé, aki rögtön átkarolta a vállamat.

- Na? Tetszik itt? – kérdezte rámkacsintva.

- Ez gyönyörű. A ház, a környék, egyszerűen minden – mondtam lelkesen. – Ki rendezte be ezt a házat? – fűztem még hozzá kérdőn.

- Esme – mondta Rosalie. Melegen rámosolyogtam Esmere.

- Te aztán tudod hogyan kell berendezni egy házat!

Úgy tűnt örül a bóknak.

- Remélem kibírja itt Alice. Mert túl sok vásárlási lehetőség nincs itt – mondtam fejemmel Alice felé intve.

- Ez nem probléma. Rosalie és én elég sok mindent vásároltunk a múltkor, és nem maradunk itt örökre – vigyorgott rám Alice csintalanul.

- Szívesen megnézném a környéket. Jön valaki? – kérdeztem.

Claire, Emmett, Jasper és Alice rögtön benne voltak.

- Én még egy kicsit átrendezem a szobánkat - mondta Rosalie.

- Mi is összepakolunk még egy kicsit itt, de ti menjetek csak nyugodtan – fűzte hozzá Esme, és már el is tűnt egy másik szobában Carlisle-lal.

A teraszajtón keresztül a tó felé vettük az irányt. Itt egyszerűen minden csodálatos. Ráadásul most vámpírként mindent sokkal intenzívebben érzékeltem: a rengeteg illat, ami megcsapta orromat, és az erdő mélyére is beláttam. Egyszerűen lenyűgöző volt.

A tónál álltam, és becsuktam a szememet. Most jól esett ez a nyugalom. Edwardra gondoltam, és rögtön elszállt a jókedvem. Még Seattle-ben felhívott párszor, hogy beszélni szeretne velem, de én minden alkalommal nemet mondtam. Nem akartam vele beszélni. De egy év nem olyan hosszú idő. Nemsokára újból találkozunk, és akkor már nem védheti majd meg tőlem Ashleyt. Elmosolyodtam erre a gondolatra.

Hirtelen éreztem, hogy valaki felemel. A sokktól hirtelen kinyitottam a szememet. Egy ördögien vigyorgó arcba néztem bele. Mielőtt bármit is tehettem volna Emmett elhajított, egyenesen bele a tóba. Prüszkölve jöttem fel a víz felszínére. A parton négy vigyorgó fejjel találtam szembe magam.

- Emmett, ha még egyszer a kezeim közé kerülsz, azt nem éled túl! – kiabáltam ingerülten.

És megkezdődött a vadászat. Valamivel gyorsabb voltam Emmettnél, de ő mindig kitért előlem, így csak a levegőt tudtam megfogni. A többiek nevetve néztek minket.

- Bella, nincs ellenem esélyed! – nevetett Emmett, és rámkacsintott.

- Mérkőzzünk meg! – mondtam. – Gyere csak! – kiáltottam még utána.

Ahelyett, hogy elfutott volna, tényleg odajött. Összezavarodva néztem rá. Úgy látszik ez a taktikája.

Oh-oh…

Menj el, menj el! – gondoltam.

Emmett megfordult, és elment. Összezavarodva néztem a többieket, de ők ugyanúgy nem értették a helyzetet.

- Mond csak Emmett, mit csinálsz te tulajdonképpen? – kérdeztem.

- Nem tudom. Amint kimondtad, hogy menjek oda hozzád, nem tehettem mást – válaszolt szintén összezavarodva.

- Hagyd abba, Emmett. Ez csak a taktikád része. Nem dőlök be – mondtam vigyorogva.

- Mond meg neki megint, hogy mit csináljon – szólalt meg Jasper.

Mindannyian várakozásteljesen néztek rám. Egy rövid másodperc erejéig elgondolkodtam, majd egy mosoly jelent meg az arcomon.

- Emmett, ugorj a vízbe!

Épp hogy kimondtam, Emmett már el is indult, és beleugrott a tóba. Mindenki összezavarodva nézte a másikat. Könnyen lehet, hogy csak szivatni akar engem. Úgyhogy kipróbáltam valami mást.

- Alice, Jasper, Alice ugorjatok a vízbe – mondtam, és biztos voltam benne, hogy nem fogják megtenni.

De tévedtem. Ők elindultak és beleugrottak a vízbe. Minden a négyen sokkolva néztek rám.

- Upsz! – Csak ennyit bírtam kinyögni.

Miután mindannyian kimásztak a vízből még zavartabban néztek rám. Alice szólalt meg először:

- Bella, te ki tudod vetíteni az akaratodat a többi emberre. Ezt most rögtön el kell mondanunk a többieknek! – Alice izgatottan ugrált körülöttünk.

- Azért mást is kitalálhatott volna nekünk – mormogta Claire, és én félig bocsánatkérően félig vidáman néztem rá.

Amikor már újra a nappaliban álltuk Esme és Carlisle összezavarodva néztek minket.

- Mit csináltatok ti meg? – kérdezte Carlisle vigyorogva.

- Gyerekek, először öltözzetek át. Az egész padlót eláztatjátok – mondta Esme megróvóan.

Miközben Esmr, Carlisle és Rosalie a nappaliban várakoztak a többiek száraz ruhát vettek fel. Közben én már röviden elmeséltem, hogy mi történt. Rosalie nem bírta abbahagyni a nevetést, Esme és Carlisle viszont megpróbálták elrejteni a mosolyukat, Nem sokkal később a többiek is újra lejöttek a nappaliba.

- Hogy történt minden pontosan? – kérdezte Carlisle még mindig vigyorogva.

- Bella mindannyiunkat belelökött a vízbe – mondta Emmett szemrehányóan.

- Nem is igaz. Ti magatok ugrottatok a vízbe – mondtam kárörvendő mosollyal az arcomon.

- Igen, de te vettél rá minket, hogy beleugorjunk! – vágott vissza Emmett.

- Be tudod bizonyítani? – mondtam ördögi mosollyal.

Válasz helyett kinyújtotta rám a nyelvét, amin aztán mindenki elkezdett nevetni. Utána mindent részletesen elmeséltem, ami a délután történt.

- Ez érdekes. Tudnál csinálni valamit, hogy mi is megnézhessük, hogy hogyan működik a képességed? – kérdezte Carlisle.

Egy pillanatra elgondolkoztam, majd gonoszan felkuncogtam. Emmett hirtelen felugrott, szeretetteljesen megölelte Esmet és azt mondta:

- Esme, ezentúl szófogadó fiad leszek, és hogy megmutassam milyen komolyan gondolom megígérem neked, hogy két héten keresztül kitakarítom a házat, és a kertet is gondozom.

Ezután leült és rémülten nézett rám, míg a többiek nevetésben törtek ki.

- Ennek nagyon örülök Emmett – mondta Esme még mindig nevetve.

- Miért mindig én? – mormogta Emmett.

- Emmett! Mi ketten még jól el fogunk szórakozni! Mindjárt összeülök majd Rosalieval, biztos vagyok benne, hogy van pár kívánsága.

Gonoszan rámosolyogtam, míg Rosalie rámkacsintott. Emmett ténylegesen sokkolva nézett rám, majd azt mormogta:

- Túl sok nő van ebben a házban!

Ez a mondat ismét megnevettette a többieket. Én rákacsintottam Esmere és Carlisle-ra.

- Ha segítségre van szükségetek, csak szóljatok. Én majd találok nektek embereket, akik segítenek.

- Erre még visszatérünk – válaszolt Carlisle mosolyogva.

Rosalie és Emmett felmentek a szobájukba Esme, Carlisle, Jasper és Alice pedig leültek a tévé elé. Claire és én elmentünk egy kicsit sétálni. Egy ideig csendben mentünk egymás mellett, majd én törtem meg a csendet.

- Ez a képesség jól jön nekem. Mi mindent meg tudok csináltatni Ashleyvel! Jól fogok szórakozni úgy érzem!

- Nekem is ez volt az első gondolatom, amikor kiderült a képességed. Ez egy igazi ajándék. Alig bírom kivárni, hogy találkozzunk Ashleyvel – nevetett Claire. – Gondolod, hogy nekem is van képességem?

- Jó esély van rá. De ne erőltesd magad. Idővel majd megmutatkozik ha van képességed. De jó lenne. Kétszeres erő Ashley ellen. Nem jósolok neki fényes jövőt – vigyorogtam rá. Hirtelen átöleltem Claire-t.

- Annyira örülök, hogy már nem vagy mérges rám! Nem szeretném elveszíteni a legjobb barátnőmet – mondtam.

- Már nem tudtam tovább dühös lenni rá – válaszolt Claire.

Egy ideig még a tó körül sétáltunk majd visszamentünk. A nappaliban leültünk a többiekhez, és filmet néztünk. Egyértelmű zajokat hallottam, amik Rosalie és Emmett szobájából jöttek. Alice-szel mindentudóan néztünk össze.

- Jó kondiban vannak. A Guinnes Rekordok könyvébe szeretnének bekerülni? – kérdeztem vigyorogva.

- Higgy nekem Bella, tovább is bírják – válaszolt Alice egy kissé idegesen.

- Ez aztán nem semmi – fűzte hozzá Claire is.

A hetek és hónapok csak úgy repültek. Eleinte még minden nap el kellett mennünk vadászni Claire-rel, de utána már heti két alkalomra tudtuk redukálni a vadászatok számát, végül már csak hetente jártunk. Egy kis közjátékig minden jól ment. Amikor egyszer Carlisle-lal és Emmettel voltunk vadászni turistákkal találkoztunk. Az egyiküknek egyszerűen túl jó volt az illata. Mivel már előtte is a vadászösztöneimre hagyatkoztam rögtön rá akartam vetni magam. Nem tudtam ellenállni a vérének. Szerencsére Carlisle és Emmett ott voltak mellettem, így vissza tudtak tartani. Nem volt nekik könnyű lefogni engem. Üvöltöttem, és megpróbáltam kiszabadulni, de Emmett és Carlisle együtt erősebbek voltak nálam. Könyörögtem nekik, hogy engedjenek el. Miután a turisták már olyan messzire kerültek tőlem, hogy már nem éreztem az illatukat lenyugodtam. Ezután zokogva borultam Carlisle mellkasára, míg ő nyugtatgatni próbált. Emmett is a hátamat simogatta remélve, hogy ez is segít lenyugodnom.

- Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen lennék – mondta depressziósan.

- Kezdetben mindig nehezebb. De ez csak jobb lesz! Egy idő után már nem okoz problémát, hogy emberek között legyél – nyugtatott meg Carlisle.

- Még csak három hónapja vagyunk itt. Higgy nekem, napról napra könnyebb lesz – mondta Emmett is.

Miután lenyugodtam vadásztunk, majd hazamentünk. Szerencsére ez volt az egyetlen ilyen eset. A következő hónapokat azzal töltöttem, hogy megtanuljam kontrollálni a képességemet. Claire volt a kísérleti alanyom, és néha-néha Emmett is felbukkant, hogy segítsen. Egyre jobban a szívemhez nőtt ez a család (újra). Emmettel naponta harcoltunk játéból, Esme egyszer meg is jegyezte felsóhajtva, hogy mi soha nem fogunk felnőni. De ezt egy szeretetteljes mosollyal mondta. Egyre jobban megszoktam az új életemet, és naponta vezettem a naplómat. A mostani életem egyre magátólértetődőbbnek vettem, és a régi életem egyre inkább egy álomnak tűnt. Alice-szel is újra egyre közelebb kerültünk egymáshoz, aminek a többi családtag nagyon örült. Claire inkább Rosalieval volt egy hullámhosszon. Nagyon sokat beszélgettek. Még ha egyre jobban ki is jöttem Rosalieval, és már vele is bármiről tudtam beszélni, de Alice, az én kis energiabombám volt az akivel együtt sírtam és nevettem… persze ez volt érvényes Claire-re is. Bár a sírást ugyebár itt kissé át kell értelmezni. Itt a könnyek nélküli zokogásról beszélünk inkább.

Az elején zavart, hogy nem tudok aludni, de most már megtanultam, hogy egész nap elfoglaljam magam valamivel, és most már kifejezetten örülök, hogy nem kell alvásra pazarolnom az időmet.

Edward is minden nap jelentkezett, de továbbra sem voltam hajlandó beszélni vele. Nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá. Egyszerre voltam dühös és csalódott. Nem tudom, hogy ha találkoznék vele, akkor véghez tudnám-e vinni a bosszútervemet. De Ashley semmiesetre se menekülhet. Újra és újra beszélgettem Emmettel és Alice-szel Edwardról. Ők mindketten meg voltak róla győződve, hogy Edward még szeret engem. De akkor miért nincs itt mellettem?

Az idő pedig csak telt. Már nem gondoltam folyamatosan a vérre. Még mindig elég gyakran férkőzött a gondolataim közé, de már nem ez volt a fő dolog. Már nyolc hónap telt el. Közbne megtanultam elrejteni az igazi érzéseimet Jasper elől. Meg tudtam csinálni, hogy dühös voltam, de Jasper azt érezte, hogy boldog vagyok, és fordítva. Egy kissé össze is zavartam őt ezzel, de elhitte, hogy igaz, amit érez.

Időközben Claire képessége is megmutatkozott. És kinek kellett újra megtapasztalnia? Hát persze, hogy Emmettnek! Ha így folytatjuk, akkor nemsokára nőgyűlölő lesz belőle. Aminek az lenne a következménye, hogy magyarázkodhatnánk Rosalienál… nem valami jó ötlet!

Emmett újra harcolni akart, és most Claire volt az áldozat. Egyszercsak felidegesítette magát Claire, és valahogy kizárta őt a közeléből, mi meg már csak azt láttuk, ahogy Emmett repül… Még jó, hogy ez kint történt. Esme nem hiszem, hogy értékelte volna, ha szétromboljuk a házat. Ez nem rossz képesség. Claire embereket és tárgyakat tudott a levegőben hajigálni.

Ez a képesség még jól jöhet az Ashley elleni harcban. És nem kell jósnak lennem, hogy megmondjam, hogy Ashley nemsokára nem fogja jól érezni magát.

Claire és én újra sétálni mentünk. Már majdnem egy éve itt vagyunk, és Carlisle úgy gondolja, hogy nemsokára emberek közé kéne mennünk. Tudni szeretné, hogy hogyan bírjuk. De engem és Cllaire-t külön akart elküldeni, mert nehezebb lenne egyszerre mindkettőnkre figyelni. Holnap reggel megy Claire elsőként. Én addig otthon maradok majd Esmevel. Remélem, hogy Claire problémamentesen megússza ezt a kis kirándulását.

- Beszélned kéne Edwarddal – ébresztett fel gondolataimból Claire.

- Ezt most nem gondolod komolyan, vagy? Én aztán nem fogok a lelkiismeret-furdalásán enyhíteni – mondtam rémülten.

- Hát igen. Minden nap hív, hogy beszéljen veled. Nem hiszem, hogy közömbös lennél a számára. Talán tényleg csak téged akar védeni. Mi már megtapasztaltuk, hogy milyen kis fúria is Ashley valójában – mondta Claire elgondolkodva.

- És akkor miért nincs itt? Egy napig se bírja ki a ki Ashley-je nélkül! Különben is, nincs szükségem senkire, hogy megvédjen. A képességemmel elég erős vagyok – válaszoltam ingerülten.

- Ő nem tud semmit a képességedről. Senki nem mesélt neki róla. Egyáltalán nem beszélnek rólad. Mindig hallom, hogyan váltanak gyorsan témát, ha rólad kérdez. De szerintem beszélned kéne vele. Ez segítene véglegesíteni a tervünket Ashleyvel kapcsolatban – mondta a bolond barátnőm rámkacsintva.

- És mégis hogyan? – kérdeztem zavartan.

- Ashley mindent Edward miatt tett velünk. Őt akarta tőled távoltartani. Ezért akart minket megölni. Beszélje vele telefonon, tegyél úgy, mintha megbocsátottál volna neki. Nem kell eljátszanod a nagy szerelmet neki, de telefonálj olyan gyakran, amilyen gyakran csak tudsz. Barátkozz össze vele újra. Ha majd valamikor a Denali-klánhoz megyünk flörtölj vele. Próbáld meg újra visszanyerni magadnak. Így még jobban kínozhatod Ashleyt. Nem hiszem, hogy Edward ellen tudna állni neked. Te már emberként is csinos voltál, most meg nézz csak magadra. Legyél olyan, mint amilyen régen voltál vele. Ashley meg fog őrülni. És amikor rádugrik már Ashley, akkor megöljük őt. Hiszen így szükséges is, hogy megöljük. És gondolj a képességedre. Edwardot ugyanúgy befolyásolni tudod vele, mint Ashleyt – Claire gonoszan rámmosolygott.

Átgondoltam a javaslatát. Nem is olyan rossz ötlet. És ha minden nap beszélek Edwarddal, és utána elmondom, hogy Alaszkába szeretnék menni, hogy újra láthassam Edwardot, akkor senkinek nem lesz ellenvetése. És már amúgy is nagyon hiányzik Edward. Persze ezt nem vallhatom be senkinek, még magamnak se nagyon merem beismerni, de örülök, hogy újra hallhatom a hangját. Rámosolyogtam Claire-re.

- Tetszik az ötlet.

Ezután megfordultunk, és visszamentünk a házba.

16. fejezet - Beszélgetések

Sziasztok! Itt a tizenhatodik fejezet, ahogy ígértem. Jó olvasást! :)

16. fejezet – Beszélgetések

Rossz előérzetem volt. De végig akartam hallgatni őt. Azt akartam, hogy valaki végre megmondja, hogy hol van Edward, jobban mondva, hogy kinél. A tekintetem elsötétült.

- Figyelj Bella, Edward veled volt az átváltozásod alatt… végig. Amint a fájdalmak abbamaradtak elment… - mondta Carlisle, de én dühösen félbeszakítottam őt.

- Hogy értitek, hogy elment? Újra vissza a kis Ashley-jéhez, ahogy azt már egyszer megtette velem? Ahhoz a kis senkiházihoz, aki megölte a barátomat, és aki miatt most Claire vámpír, és utál engem?

- Bella, elment, hogy megkeresse Ashleyt. Tudni akarja, hogy hova akar menni Ashley. Távol akarja tartani tőled, hogy megvédjen téged tőle. Nincs vele együtt! Meg a történtekért is magát okolja. Azt hiszi, hogy gyűlölöd őt – válaszolt Esme tétován.

Felugrottam, és halk morgás tört elő a torkomból. Még csak pár órája vagyok vámpír, de egész idő alatt csak morogtam. Egyrészről ez volt számomra a világ legtermészetesebb dolga, másrészről viszont megijesztettem ezzel még saját magamat is.

Megpróbáltam lenyugtatni magamat, ami jelenleg nem ment valami könnyen. Valahogy most megértettem Edwardot, amikor a benne lakozó szörnyetegről beszélt. Minden üvöltött bennem, hogy induljak el, és keressem meg Ashleyt, majd öljem meg. Ashely megölésének gondolata egész lényemet jelen pillanatban. Pár napja még nem ilyen voltam… régebben nem ilyen voltam.

’Régebben még ember voltál’ szólalt meg egy hang a fejemben.

Jasper odajött hozzám, és vele együtt egy nyugalomhullám is érkezett. Újra leültem, és dühösen azt mondtam:

- Hadd foglaljam össze. Edward Ashley után ment, de nem azért, hogy megölje, hanem hogy megszökjön vele? Nem engem akar védeni, hanem a kis Ashley-jét. Attól fél, hogy bántani fogom, most hogy már én is ugyanolyan erős vagyok. Szóval mit tehetne már velem Ashley? Ami pedig Edward bűntudatát illeti, teljesen jogos. Ha nem lenne Edward, akkor ez az egész nem történt volna meg. Ha nem lenne Edward, akkor Jason még élne, és Claire és én még emberek lennénk! Igen, gyűlölöm őt! Gyűlölöm azért, amit velem tett!

Próbáltam visszaszerezni az önuralmamat. Most nem akartam azokkal az emberekkel egy légtérben lenni, akik Clairenek és nekem otthont adtak. Claire már így is elég dühös rám, ha most még megkockáztatom, hogy kidobnak minket innen akkor még ezer év múlva se fog nekem megbocsátani. Másfelől viszont valahogy nem tudom elképzelni, hogy Esme vagy Carlisle csak úgy kidobna minket.

- Hogyha Edward megtalálja Ashleyt, akkor hova mennek? – kérdeztem összeszorított fogakkal.

- Edward úgy gondolja, hogy Ashley a Denali-klánhoz Alaszkába akar menni. Hova máshová mehetne? Ezt ajánlottuk neki mi is. Tegnap megint beszéltem Carmennel, és figyelmeztettem őt Ashleyvel kapcsolatban. Ennek ellenére ők először befogadják majd őt, de abban biztos lehetsz, hogy a fél szemüket mindig rajta fogják tartani – mondta Carlisle.

Újra felugrottam.

- Nekem édes mindegy, hogy befogadják-e Ashleyt vagy sem. Akkor még utána is megyek Alaszkába. Nem engedem el őt ilyen könnyen csak azért, mert Edward bolondul ezért a kis bestiáért. Nem nyugszom, amíg Ashley meg nem hal! – válaszoltam hevesen.

- Bella, ne masírozhatsz csak úgy Alaszkába. Még nem tudod kontrollálni magad. Mi van ha emberekkel találkozol? – kérdezte Esme.

- Csodás! Most már ti is Ashley pártját fogjátok? Lassan már elgondolkozom azon, hogy lehet, hogy ti ezt előre elterveztétek, ami Jasonnel Claire-rel és velem történt! – kiabáltam rájuk. – Tudjátok, milyen volt a ti kis Ashleytek emberként? Megölte a szüleit és még más embereket, mindezt csak azért, hogy megkapja amit akart, vagy mert rájöttek a titkára. És ti egy ilyen szörnyeteget változtattatok át. De ez még nem minden. Ő azon a véleményen van, hogy a vámpírok nem bírják ki, hogy csak állatvéren éljenek. Azt mondta, hogy amikor végre eljön tőletek, akkor új „táplálkozási szokásokat” fog felvenni. És Edwardot is rá akarja erre venni. És amilyen hülye Edward, még bele is fog menni! És akkor majd megfigyelhetitek hogyan öl embereket a ti kis Edwardotok – fűztem még hozzá szarkasztikusan.

- Először is nyugodj le. Nekünk Ashley ugyanúgy tüske a szemünkben, mint neked. Az emberi múltjáról nem tudtunk semmit, jobban mondva nem sokat. Nem tudtuk, hogy már emberként is ölt. Azt se tudtuk, hogy ő az embervért részesíti előnyben. De ez mondjuk illik hozzá. Később majd felhívom Carment. Meglátjuk, hogy odaért-e már. Edwardot is figyelmeztetni fogom – válaszolt Esme.

- Természetesen hallgatni fog rátok – mondtam ironikusan.

- Bella, Edward nem fog embereket ölni – mondta Alice teljes meggyőződéssel.

- Meglátjuk – válaszoltam röviden.

- Hogyan tudott egyáltalán megszökni? – kérdeztem.

- Minden kaotikus volt. Amint megharapott teljesen le voltunk döbbenve, azt hittük, csak blöfföl. És aztán minden olyan gyorsan történt. Edward leszabta rólad. Mi miattad aggódtunk. És akkor újabb csapásként ért minket Claire. Róla is gondoskodnunk kellett. Ashley kihasználta azt, hogy ti kötöttétek le a figyelmünket, és eltűnt. Jaspert és Emmettet utána küldtem, de egy nap múlva visszatértek, meg elvesztették a nyomát. Ashley pontosan tudta, hogy hogyan tudja eltűntetni a nyomát – válaszolt Esme a kérdésemre.

- Oh, és Edward persze tudja, hogy hova akar menni Ashley? Nem furcsa ez nektek? Ez majdnem úgy hangzik… mintha… ezek ketten összedolgoznának – mondta elgondolkodva.

- Bella, Edward soha nem tenné ezt veled! Miért szabta volna le rólad akkor Ashleyt? – mondta Alice felháborodva.

- Alice, ugye nem gondolod komolyan, hogy Edward megölne engem a szemetek láttára – mondtam megvetően.

- Bella, csak bemeséled magadnak – mondta Carlisle.

- Lenne egy szobátok számomra? Most szeretnék egyedül lenni – mondtam.

- Bemehetsz Edward szobájába – mondta Jasper meggondolatlanul.

- Nem! Abba a szobába én be nem megyek! – kiabáltam rá.

- Kedvesem, megkaphatod a vendégszobát. Ha Claire, Rosalie és Emmett visszatért a vadászatból, akkor úgyis újra le kell majd ülnünk megbeszélni még pár dolgot. Akkor beszélünk majd a jövőnkről is – mondta Esme és közben odajött hozzám, az egyik kezével átkarolta a vállamat, majd kimentünk a nappaliból.

Meg akartam kérdezni, hogy mire gondolt, de először is nyugalomra volt szükségem, hogy átgondolhassam a dolgokat.

Egy nagy szobába vezetett. A szoba világos volt és barátságos egy hatalmas ablakkal. Volt benne egy hatalmas ágy, amin elgondolkoztam. Nem hiszem, hogy bármikor is lett volna emberi látogatójuk. Jobbra és balra az ágy mellett egy-egy komód állt, azokon pedig éjjeli lámpák, és volt egy ruhásszekrény is.

Lefeküdtem az ágyra, és a plafont bámultam. Mielőtt Esme kiment a szobából még egyszer beszéltem vele.

- Esme, mennyi ideig tartott az átváltozásom?

- Három napig, kedvesem – válaszolt.

Csak bólintottam a gondolataimba merülve, majd kiment Esme a szobámból.

Három nap. Még emlékszem, hogy Edward egyszer mesélte, hogy három napig tart az átváltozás. Gondolatban átfutottam az elmúlt három hét történéseit. Mióta a Cullenek újra felbukkantak azóta az életem vízesésként kezdett el zuhanni. Már bánom, hogy akkoriban Forksba költöztem. Bánom, hogy találkoztam Edwarddal. Amikor elhagyott egy világ tört össze bennem. Nem tudtam, hogy hogyan tudnám folytatni az életemet. Abban is biztos voltam, hogy nem fog sikerülni. Hogy is tudnám tovább élni az életemet? Az életemet értelme elhagyott. Elhagyott, mert nem kellettem neki.

Arra gondoltam, hogy Edward egykor életem nagy szerelme volt. Akkoriban még az örökkévalóságot akartam vele végigélni. Akkoriban még olyan akartam lenni, mint ő. De azóta sok minden megváltozott.

Elhagytam Forksot, hogy Seattle-ben tanuljak, és hogy új életet kezdjek. Nem volt egyszerű. De időről időre jobb lett. Megismertem Claire-t, és ő segített nekem. Hála neki újra ura voltam az életemnek, és biztos voltam benne, hogy van jövőm. Soha nem felejtettem el Edwardot, de már nem ő játszotta a főszerepet az életemben. Hála Clairenek újra éltem.

És hogyan köszönöm meg neki? Úgy, hogy veszélybe sodrom. Úgy, hogy hagyom, hogy szörnyeteg váljon belőle. Minden oka megvan rá, hogy dühös legyen rám, vagy hogy akár gyűlöljön.

És kinek köszönhetem ezt? Edwardnak!

Megmondtam neki, hogy hagyjon békén. Megmondtam neki, hogy az ő kis Ashley-jének még nincs elég önuralma, és nem csak én figyelmeztettem őt, hanem a családja is.

De neki önzőnek kellett lennie, és csak magára gondolnia. Megint úgy akarta véghez vinni az akaratát, hogy nem gondolt a következményekre. Egyszer már tönkre tette az életemet, és most másodszorra is sikerült neki.

És én? Nekem meg sikerült tönkre tennem Jason életét. Nála meg én akartam véghez vinni az akaratomat. Új életet akartam kezdeni. Féltékennyé akartam tenni vele Edwardot, és azt akartam, hogy ugyanúgy szenvedjen, ahogyan én is szenvedtem. A következményekre való tekintet nélkül…

Semmivel sem vagyok jobb Edwardnál! Már azelőtt is egy szörnyeteg voltam, mielőtt átváltoztattak. És akkor újra ott tartok, hogy mi vagyok én most.

Én nem akartam vámpír lenni! Milyen ironikus, hogy én most mennyire ez ellen az állapot ellen vagyok. Vissza akarom kapni az emberi életemet. Oda akarok visszamenni, mielőtt Edward másodszorra is belépett az életembe. De a múlton már nem változtathatok. Meg kell próbálnom a legtöbbet kihozni ebből az új „életemből”. Akkor is, ha jelenleg fogalmam sincs, hogy hogyan is tegyem ezt…

Egy ideig még így feküdtem, gondolataimba merülve, az ágyamon, amikor egy halk kopogást hallottam. Kinéztem az ablakomon és láttam, hogy újra világos volt. Egy teljes napig itt feküdtem? Úgy látszik, hogy időérzék megváltozik ha az ember vámpír.

- Bella? Kérlek gyere le a nappaliba. Mindenki ott van már, meg kell beszélnünk a költözést – Rosalie óvatosan bekukucskált az ajtón.

- Költözés? – kérdeztem összezavarodva.

- Carlsile majd mindent elmond – mondta Rosalie.

Együtt lementünk a nappaliba. Claire Emmett és Jasper között ült a kanapén. Jasper mellett ült Alice, és Rosalie is éppen most ült le Emmett mellé. Carlisle a kandallónál állt, ESme pedig egy fotelben ült. Én Esme mellé ültem a fotel karfájára. Claire-re néztem. Ő szomorúan nézett engem. Ez egy tőrdöfés volt a szívembe. Könnyebb lett volna, ha még mindig dühösen nézett volna rám. De ezt a szomorú, szemrehányó tekintete nem bírtam, és elfordítottam a fejemet, hogy Carlisle-t nézzem inkább, akire félig kíváncsian félig várakozásteljesen pillantottam.

- Bella, Claire, valami fontosról szerettem volna veletek beszélni – kezdte Carlisle. Látszott rajta, hogy nem érzi valami jól magát.

Ti ketten fiatal vámpírok vagytok, úgynevezett újszülöttek. Távol kell tartanunk titeket az emberektől, hogy állatvérre szoktassunk titeket. El kell költöznünk – folytatta Carlisle.

- Cedric! – zihált Claire rémülten.

Most még rosszabbul éreztem magam. Tudtam, hogy Claire szerelmes belé. Egyszer azt mondta Edward, hogy az emberi emlékek elhalványulnak. És én nagyon reméltem Claire érdekében, hogy ez minél hamarabb bekövetkezik. De az is eszembe jutott, amit Alice mondott. Hogy egy másik lánnyal látta Cedricet. De ez lehetett egy teljesen ártalmatlan barát is vele.

Bocsánatkérően néztem Claire-re, míg a többiek bűntudatosan félre néztek. De ez nem az ő hibájuk. Az egyetlenek, akik hibáztathatók, azok Ashley és Edward.

- Sajnálom Claire, tényleg, de nem láthatod újra Cedricet. Most nem. Túl veszélyes lenne a számára. Megölheted őt – mondta Carlisle sajnálattal a hangjában.

Claire szomorúan felzokogott, de bólintott. Összetörte a szívem, hogy a legjobb barátnőmet így szenvedni kell, hogy lássam. Mindig az egész világ boldogságát kívántam neki, de helyette csak boldogtalanná tettem őt. Újra Carlisle-hoz fordultam.

- Hova költözünk? – kérdeztem hangtalanul.

- Chilchotinba, Kanadába. Ott nincsenek emberek, vagy csak alig. Legalább egy évig ott kell maradnunk. Ha már elég hosszú ideje táplálkoztok állatvérrel, ha már van elég önuralmatok, és ha már megváltozott a szemetek színe, akkor majd emberek közé is megyünk veletek, hogy meglássuk, hogyan reagáltok egy szituációra. Ne aggódjatok, mindig ott leszünk veletek, hogy ne történhessen semmi – válaszolt a kérdésemre Carlisle.

Összeszűkült szemekkel néztem rá.

- Kitől akarsz engem tulajdonképpen távol tartani? Ashleytől vagy az emberektől – kérdeztem bosszúsan.

- Bella, tudjuk milyen dühös vagy… - válaszolt Carlisle, de én dühösen félbeszakítottam.

- Az nem kifejezés.

- Először tudnod kell magad kontrollálni, utána visszajövünk – folytatta Carlisle.

- Rendben, veletek megyek. De higgy nekem, nem felejtem el, amit Jasonnel, Claire-rel, és velem tett a ti kis Ashley-tek. És mindenképpen vissza fogok jönni. Vagy veletek vagy nélkületek. És akkor Ashley többé nem bújhat Edward háta mögé. És nem leszek tekintettel senkire… Edwardra sem – szűrtem a fogaim között.

- Ő nem a mi Ashley-nk. És mi megértjük, hogy bosszút akarsz állni rajta. De jelen pillanatban több kárt tennél magadban, mint Ashleyben. És még ha most úgy is néz ki, hogy Edward Ashley oldalán áll, tényleg azért teszi azt, amit tesz, hogy megvédjen téged – válaszolt Esme.

Megvetően felhorkantam, de nem mondtam semmit. Még ha ezt a Culleneknek nem is mondtam, de Edward is meg fogja kapni a magáét.

- Mikor költözünk? – kérdezte Claire halkan.

- Már majdnem készen vagyunk az előkészületekkel. Jövő hétfőn – válaszolt Jasper, és közben homlokráncolva nézett engem.

Biztos érezte a dühömet és a gyűlöletemet. Talán nem is olyan rossz ötlet, hogy egy évig mindentől távol éljünk. Így nem csak azt tanulhatom meg, hogy hogyan kontrolláljam magam, hanem azt is, hogy hogyan rejtsem el az érzelmeimet Jasper elől. Talán ez a képességem is. Ezt még ki kell találnom.

- Elmehetek a szobámba? – kérdezte Claire elgondolkodva.

- Természetesen. Már végeztünk – válaszolt Esme.

Claire felállt és kiment a nappaliból és én szomorúan néztem utána. Tudom, hogy időre van szüksége. De talán most rögtön beszélhetnék vele. Csak remélni tudom, hogy végighallgat majd.

- Beszélek Claire-rel – mondtam és felálltam. Jasper bólintott.

Claire szobájába mentem. Van még egy kis előnye annak, hogyha az ember vámpír. Csak az illatát kellett követnem, és nemsokára már az ajtaja előtt álltam. Mielőtt még kopogtam volna Claire kiszólt:

- Gyere be Bella.

Beléptem, és megláttam Claire-t, aki az ágyon ült. Pontosabban megnéztem őt. Már emberként is nagyin csinos volt, egy kis koboldos beütéssel. De most egyszerűen gyönyörű. Simán Alice ikertesójának is mondhatná magát. Az emberek egyáltalán nem vennék észre a különbséget.

- Leülhetek melléd az ágyra – kérdeztem halkan.

Bólintott. Így ültünk egy darabig. Claire valószínűleg arra várt, hogy mondjak neki valamit, én pedig a szavakat kerestem.

- Claire, én tudom, hogy ez már nem változtat semmin, de én nagyon sajnálom. Soha nem akartam, hogy ez törtéjen veled! El kellett volna mennem Seattle-ből amikor Edward újra feltűnt. Akkor ez az egész nem történt volna meg, és te még mindig ember lennél – mondtam letörve.

- Hát, abból kiindulva, ahogyan viselkedett veled, oda is követett volna téged – válaszolt barátnőm nyugodtan.

- Talán, de akkor kimaradhattál volna ebből az egészből – Ránéztem.

- Nem engedtelek volna el olyan könnyen. Valószínűleg én is veled mentem volna. Te vagy a legjobb barátnőm. Soha nem engedtelek volna el téged egyedül – Claire szomorúan mosolygott. – Elmesélnéd, hogy hogyan is találkoztatok?

Minden elmeséltem neki a kezdetektől fogva. Hogy akkoriban költöztem Charlie-hoz Forksba, hogy hogyan ismertem meg őt, egészen addig, amíg el nem hagyott.

- Claire, amikor Seattle-be jöttem, új életet akartam kezdeni. Ha te nem lettél volna, akkor ez soha nem sikerült volna. És én azzal köszönöm meg neked, hogy veszélybe sodorlak – fűztem még hozzá bűntudatosan.

Claire megfogta a kezemet. Zavartan néztem rá.

- Ez azt jelenti, hogy már nem vagy dühös rám? – kérdeztem reménykedve.

- De, még mindig dühös vagyok rád. Nem téged hibáztatlak azért, hogy vámpír lettem. Ebből a szempontból a Cullenek megmentették az életemet. De még mindig dühös vagyok rád, amiért nem mondtad el nekem az igazságot erről a családról. Egyiküknek se voltak soha titkai egymás előtt – mondta szemrehányóan.

- Claire, soha nem hitted volna el nekem, ha elmesélem, hogy a Cullenek vámpírok – válaszoltam magabiztosan.

- Ha elég hosszú ideig győzködtél volna, akkor valamikor biztos elhiszem – mondta barátnőm makacsul.

- Tényleg? Szóval ha elég hosszú ideig győzködtelek volna, akkor elhitted volna nekem, hogy léteznek vámpírok?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

Claire lőszőr felháborodottan nézett rám, majd halkan elkezdett kuncogni, én pedig először zavartan néztem rá, majd leesett. Lassan mindketten lenyugodtunk. Aggódva néztem Claire-re.

- Hogy vagy? – kérdeztem, és közben végig őt néztem. Újra komoly lett.

- Az átváltozás maga volt a pokol. Nem tudtam, hogy mi történik velem, és meg akartam halni. Amikor felébredtem minden olyan új volt. Valahogy újnak éreztem magam, nem tudom hogy tudnám kifejezni ezt az érzést, már nem éreztem magam emberinek, és nem tudtam, hogy mi történt. Jobba lett a látásom, a hallásom, a szaglásom, és mindent sokkal intenzívebben érzékeltem. Olyan összezavaró volt. Emmett és Rosalie az ágyam mellett álltak, és mindent elmondtak nekem. Tudtam, hogy történt velem valami, de nem akartam elhinni, hogy vámpír lettem. Hiszen vámpírok nem is léteznek. De Emmett megggyőzött, és miután a tükörbe néztem nem is hittem el, hogy magamat látom. Annyira megváltoztam, és a vörös szemek.

- Tudom mire gondolsz. Ugyanez volt velem is. Csak én tudtam, hogy vámpír vagyok, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen furcsa ez az egész. Valahogy olyan normális. Mintha világ életemben vámpír lettem volna. Bár még pontosan emlékszem, hogy milyen voltam egy héttel ezelőtt. De olyan, mintha az már évezredekkel ezelőtt lett volna – válaszoltam elgondolkodva, míg Claire egyetértően bólintott.

- Hiányzik Cedric – sóhajtott Claire.

Újra rosszul éreztem magam, és megint Jason jutott eszembe.

- Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok – mondtam szomorúan.

- Szeretném Cedricet csak még egyszer látni. Csak még egyszer. Tudni akarom, hogy jól van-e – mondta letörve. Annyira végtelenül sajnáltam Claire-t.

- Egyedül tudnál most hagyni egy kicsit? Szeretném átgondolni a dolgokat – mondta Claire.

- Persze, megértem – mondtam, és kimentem a szobájából.

Rögtön Carlisle-hoz és Esme-hez mentem.

- Beszélhetnék veletek? – kérdeztem visszafogottan.

- Persze kedvesem, miről lenne szó? – kérdezte Esme.

Hogyan kezdjem?

- Tudom, hogy ez nem egyszerű, de nem láthatná Claire még egyszer Cedricet? Nem kell beszélnie vele. Csak hogy messziről lássa, és tudja, hogy jól van. Talán Emmett vagy Jasper vele mehetne, hogy figyeljen rá?

Esme és Carlisle aggódva néztek rám.

- Bella, nagyon sajnálom, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – válaszolt Carlisle. Valahogy számítottam erre a válaszra.

- Jasper és én majd figyelünk Claire-re, hogy ne történjen semmi baj. Hadd lássa még egyszer, Carlisle – mondta Emmett, aki éppen most jött Jasperrel és Alice-szel az oldalán.

- Én is velük megyek. Vigyázni fogunk, hogy semmi se történjen – mondta Alice.

Carlisle még kétkedően nézett, de utána azt mondta:

- Rendben, de soha nem veszíthetitek szem elől Claire-t.

Hirtelen megöleltem Carlislet, és mindketten a kanapén kötöttünk ki.

- Sajnálom, elfelejtettem, hogy egy kicsit erősebb vagyok nálatok – mondtam, és közben lemásztam Carlisle-ról. Ő csak szórakozottan felnevetett.

- A valamivel erősebb jó dolog. De most már legalább tudsz róla.

- Most már nem vagy olyan törékeny, így már sokkal többmindent csinálhatunk együtt – nevetett Emmett.

- Csak ne vidd túlzásba. Most már nem csinálhatsz velem akármit, amit csak akarsz – vigyorogtam rá gonoszan. Mindenki elkezdett nevetni.

Újra Carlisle-hoz fordultam.

- Nem hozhatok el pár dolgot a lakásomból, emlékként, ugye? – kérdeztem reménykedve.

- Sajnos nem, Bella. Nem többé vissza a lakásodba – válaszolt miközben átölelte a vállamat.

Bólintottam, és vámpírsebességgel eltűntem a szobámban. Azon gondolkodtam, hogy írok egy naplót, hogy az emberi emlékeimet is megőrizzem. Nem volt valami izgalmas életem, így a napló se lesz valami izgalmas, de meg akartam őrizni valamit a régi életemből. Még ha csak emlékek formájában is. Megkérem majd Alice-t, hogy vegyen nekem pár naplót ha újra vásárolni megy.

Egyszercsak Claire viharzott be a szobámba, és rám ugrott. Egy hangos koppanással estünk le a földre, miközben ő szorosan átölelt.

- Köszönöm Isabella, köszönöm! – kiabálta a fülembe.

- Mit? – kérdeztem elképedve.

- Emmet, Jasper, Alice és én holnap reggel a lakásunkhoz megyünk. Még egyszer láthatom Cedricet – válaszolt.

- Örülök neked! Így elbúcsúzhatsz tőle, és megnézheted, hogy hogy van – válaszoltam mosolyogva.

Claire mellém ült. De mielőtt bármit is mondhatott volna Alice viharzott be a szobámba.

- Edward van a telefonnál. Megtalálta Ashelyt, és épp most érkezett meg a Denali-klánhoz. Bella, szeretne veled beszélni – mondta Alice hevesen.

A tekintetem elsötétült, és egy halk, dühös morgás hagyta el a torkomat.

- Nem akarok vele beszélni! – mondtam dühösen.

- Bella, ne legyél most ilyen makacs! Már így is elég rosszul érzi magát Edward. Csak szeretné tudni, hogy hogy vagy, és ezt tőled akarja hallani – mondta Alice idegesen.

- ROSSZUL ÉRZI MAGÁT! Akkor csak kérdezzen meg Claire-t és engem, hogy mi hogy érezzük magunkat. Végre újra maga mellett tudhatja a kis barátnőcskéjét. Annyira nem érezheti rosszul magát! – üvöltöttem. – Nem.fogok.beszélni.vele – fűztem még hozzá dühösen.

Fejét csóválva kiment a szobából Alice. Hallottam, ahogy halkan beszél, de nem értettem, hogy mit mond. Claire megfogta a kezemet, és nyugtatólag megszorította.

- Claire, olyan dühös vagyok! Nem értem, hogy ez a kis bestia, azok után amit velünk tett, hogy mászkálhat még mindig szabadon és boldogan! Legszívesebben most rögtön kinyírnám! És ez az idióta még utána is megy! – szűrtem a fogaim között halkan, hogy csak Claire hallja.

- Isabella, először is nyugodj meg. Nem fogja ezt megúszni Ashley. Mindenképpen segíteni fogok neked. De hogy is mondják szépen: A bosszú egy olyan ételt, amit az ember hidegen élvez a legjobban. Most elmegyünk egy évre Kanadába, és ott majd megtanuljuk kontrollálni magunkat. Amint már elég önuralmunk van visszajövünk. És ne felejts, nekem is ugyanúgy van okom a bosszúra, mint neked – suttogta Claire.

Csodálkozva néztem rá. Ő ugyanúgy újszülött volt, mint én. De hogy sikerült neki ilyen nyugodtnak maradnia, amikor én dühöt, agressziót és gyűlöletet érzek csak? Tombolni akarok. Szabad utat akarok engedni a dühömnek. Alaszkába akarok menni, és megölni Ashleyt. Egyre inkább érzem, hogy már nem ember vagyok, de az egyetlen ami sokkol benne az az, hogy ezt olyan magától értetődőnek érzem. Normális ez? Normális, hogy ilyen érzéseim vannak? Mostantól kezdve mindig ilyen dühöt fogok érezni, vagy csak a kezdetekben van ez így. Beszélnem kell erről Carlisle-lal.

- Claire, mint mindig most is igazad van – sóhajtottam halkan. – Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? Én egy kitörés előtt állok, te meg olyan nyugodt vagy. Pont úgy, mint régen, amikor még emberek voltunk. Ez sértő számomra – fűztem még hozzá.

Claire rámvigyorgott.

- Mindig az én feladatom volt, hogy lenyugtassalak téged. És ez ezután is így lesz. De ne gondolkozz többet Ashleyn. Megkapja, amit megérdemel. Erről gondoskodunk.

Igen, Ashley meg fogja kapni, amit megérdemel. Ugyanúgy, mint Edward. Gondolatban már össze is állítottam egy tervet. Úgy tűnik, hogy Edwardnak még mindig rossz a lelkiismerete Ashley miatt. Talán még igazi érzelmek is vannak ott, annál jobb nekem. Nem csak egyszerűen megölöm majd Ashleyt. Nem, szenvedni fog, és Edwardnak pedig majd végig kell néznie. És miután eleget szenvedett Edward szeme láttára fogom megölni őt. Majd bűntudata lesz, amiért nem tudta őt megvédeni, és azért is, amiért ezt tette velem. Most mindketten visszakapják amit velem tettek.

Ravaszan Claire-re vigyorogtam, és úgy tűnt, mintha tudna olvasni a gondolataimban, mert mindentudóan vigyorgott vissza.

És tessék örülni, nincsen függővég:D