18. fejezet - Az első telefonbeszélgetés

Sziasztok!

Szóval itt van a karácsonyi ajándékotok harmadik része is! Viszont úgy állítsátok a vérnyomásotokat, hogy idén ez lesz az utolsó fejezet, a tizenkilencedik majd már csak 2010-ben jön. Jó olvasást, és várom a véleményeket (még az előző fejezethez is, mert oda most elég kevesen írtatok, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy azért, mert nem tetszett, vgay nem tudom, de ha ez a helyzet, akkor léci írjátok meg, hogy mi nem tetszett, hogy a következő fejezetekben váltpztatni tudjak rajta)

18. fejezet – Az első telefonbeszélgetés

Volt még egy probléma a tervvel. Alice. El kell hitetnem vele, hogy tényleg komolyan gondolom ezt az egészet Edwardal. Bár lehet, hogy ez igaz is. Dehogyis, mit beszélek, hiszen itt hagyott, és Ashley után ment, ahelyett, hogy mellettem lett volna amikor szükségem volt rá. És különben is megmondta még akkor az erdőben, hogy nem szeret. Ez nem változhatott meg azóta. Szóval maradjunk a színjátéknál. A profi színészek se jönnek össze a filmbeli partnerükkel (najó, ez nem mindig igaz, de akkor is). Nem örülök, hogy meg kell játszanom magam Alice előtt, mégiscsak ő a legjobb barátnőm. De ezt most muszáj megtennem. Bár tudom, hogy a Cullenek nem akarják, hogy bármi közük is legyen Ashleyhez, de nme vagyok biztos benne, hogy támogatnák a tervemet Ashley megölésével kapcsolatban. Hiszen Edwardot is belerángatom ebbe az egészbe. Bár őszintén szólva már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy bosszút tudnék állni rajta. Az elmúlt napokban sokat gondolkoztam, és rájöttem, hogy még mindig szeretem. Túlságosan is ahhoz, hogy képes legyek fájdalmat okozni neki. Mert bár már nem vagyunk együtt ettől függetlenül még mindig van valami kapcsolat köztünk (legalább is az én részemről), és ha fájdalmat okoz neki valaki, az olyan, mintha engem kínoznának. Utálom ezt a kapcsolatot, mert tudom, hogy Ő már nem szeret.

A tónál ültem, és festettem. Ez lett az új hobbim. Alice mellettem ült, és hangosan gondolkozott azon, hogy hová költözzünk ezután. Csak fél füllel figyeltem rá, hiszen az é következő úticélom Alaszka lesz.

- Mit gondolsz Londonról? Nagyszerű hely. Kevés napfény, sok eső. Ott veszélyessé tehetnénk esténként a klubokat, főiskolára járhatnánk, és még rengeteg mást is csinálhatnánk.

Alice-t olyan könnyű izgalomba hozni.

- Alice, lassíts egy kicsit! Várjuk meg a ma estét, hogy kiderüljön, hogy hogyan bírom emberek között – szakítottam félbe nevetve.

- Sikerülni fog. Claire-nek is nagyon jól ment tegnap – mondta boldogan.

Claire kis kirándulása egész jól ment. Nem mintha nem hittem volna benne, hogy nem sikerül neki. Egy pár órát sikerült neki eltöltenie mielőtt szólt a többieknek, hogy haza szeretne menni ,mert már túl sok volt neki.

Ma én vagyok a soros. Egy kicsit ideges lettem, amikor az utolsó alkalomra gondoltam, amikor emberrel találkoztam. Oké, ez már pár hónapja történt, és akkor épp vadászni voltam, de még mindig bűntudatom volt miatta.

Úgy éreztem itt az ideje, hogy felkészítsem Alice-t arra, hogy újra „közelebb akarok kerülni” a bátyjához. De hogyan kezdjem el? A támadás a legjobb védekezés, döntöttem el végül.

- Alice, kérdezhetek tőled valamit?

- Bármit kérdezhetsz tőlem – mondta boldogan.

- Érdeklődik még rólam Edward egyáltalán? – Úgy tettem, mintha zavarban lennék.

- Tulajdonképpen ezért hív fel minden nap. Tudni akarja, hogy hogy vagy, és szeretne beszélni veled. De te nem vagy hajlandó erre – válaszolt egy kissé szemrehányóan.

Úgy döntöttem, hogy ezúttal egy kicsit szabadjára engedem valódi érzelmeimet, hogy Alice jobban elhiggye. Bár ez még fájni fog később, de ennyit most meg kell tennem.

- Szívesen beszélnék vele. De nem tudom, hogy hogy viselkedjek vele. Ha Edwardról van szó, akkor olyan bizonytalanná válok. Mi van Ashleyvel? Talán ő nem is engedi majd Edwardot, hogy beszéljen velem. Lehet, hogy közben már közelebb kerültek egymáshoz.

Alice szorosan átölelt. Láthatólag nagyon örült ennek a fejleménynek, és én is boldog voltam. Najó, ideje visszazárni a szívem legmélyére az Edward iránt érzett szerelmemet. Már így is elég sokáig engedtem szabadjára. Nem engedhetem meg a remény luxusát. Ez színtiszta taktika. Legalábbis ezt kell elhitetnem magammal.

- Biztos szívesen beszélne veled. Mit gondolsz, mi másért hív minden nap? – mondta Alice.

Hát igen, ezen már én is gondolkodtam, hogy ahhoz képest, hogy nem szeret, elég kitartóan hivogat annak ellenére, hogy tudja, nem fogok vele beszélni. De nem, nem engedhetem újra közel a szívemhez, mert megint csak játszana velem, és ha még egyszer elhagy, azt már biztosan nem élem túl.

- Ha legközelebb hív beszélj vele. És higgy nekem, Ashley és közte nincs semmi. Még ha Ashley ezt szeretné, akkor se. Ő.csak.téged.szeret – tette még hozzá.

Lelkiismeret-furdalásom van, amiért becsapom Alice-t. De túlságosan vágytam a bosszúra Ashleyvel. Csak reménykedni tudok benne, hogy Alice egyszer majd megbocsát.

- Menj, öltözz át. Mindjárt indulunk a faluba – ugrott fel Alice izgatottan.

Összepakoltam a cuccaimat, és követtem az én kis energiabombámat. A szobámban elpakoltam a cuccomat, és átöltöztem. Percről percre egyre idegesebb lettem. Egyszerűen félek attól, hogy rávetem majd magam egy emberre. Hallottam, ahogy Esme hív. Már nem maradhattam tovább a szobámba. Előbb-utóbb úgyis leráncigálnának, így hát lementem a lépcsőn a nappaliba. Hallottam, ahogy Emmett nevetve azt mondja Carlisle-nak:

- Ha még lassabban jönne, akkor már hátrafelé menne.

A többiek kuncogtak, míg én egy gyilkos tekintettel háláltam meg a poént. Esme megölelt, és bátorítóan rámmosolyogott.

- Ne aggódj kedvesem. Semmi sem fog történni, vigyázunk rád.

Megpróbáltam mosolyogni, de nem sikerült valami túl jól. Kimentünk, és beszálltunk az autóba. , hogy elmenjünk a faluba. Mindenki eljött, kivéve Claire-t és Rosalie-t. Carlisle vezetett, Esme pedig az anyósülésen ült. Jasper, Emmett, Alice és én ültünk hátul. Alice Jasper ölébne ült, én pedig Emmett karjaiba kapaszkodtam.

- Ha úgy érzed, hogy már nem bírod tovább, akkor csak szólj, és visszajövünk. Mivel nincs szükséged oxigénre, ezért benntarthatod a levegőt, és akkor nem érzed az illatokat – mondta Emmett nyugtatólag.

Én csak bólintottam. Olyan érzés volt, mintha a saját kivégzésemre mennék. Fél órával később megérkeztünk. Valószínűleg úgy viselkedhettem, mint egy kisgyerek, de egyszerűen hihetetlenül ideges voltam. Kiszálltunk, és Emmett átkarolta a vállamat. Biztos nagyon félősen nézhettem rá, mert elkezdett nevetni.

- Bella, nem neked kell félned, hanem az embereknek körülötted.

- Köszi Emmett! Most már sokkal jobban érzem magam – mondtam szarkasztikusan. De ő csak kuncogott tovább.

Hogy még rontsunk a helyzeten ma valami faluünnep volt. Körbenéztünk, és megálltunk pár standnál. Éreztem, ahogy az emberek követnek minket a tekintetükkel. Sok illatot éreztem, de főleg emberekét. De nem volt olyan rossz, mint amilyenre számítottam. De azért azt sem mondanám, hogy fel sem tűnt, hogy emberek között vagyok. Jól tudtam kontrollálni magamat. Amik viszont teljesen összezavartak azok a hangok voltak körülöttem. Majdnem egy teljes évet töltöttem el a Cullenekkel egyedül és ez a nagy zsivaj irritált most. Mindig arra fordítottam a fejemet, ahol a hangok a leghangosabbak voltak. Emmett még egy kicsit közelebb húzott magához, mintha meg akarna védeni. De ezúttal én mosolyogtam rá megnyugtatólag.

Körülbelül három óra után szólt Carlisle, hogy hazamegyünk. Megkönnyebbültem a gondolattól. Mindenesetre büszke vagyok magamra, hogy ilyen jól kezeltem a szituációt, és hogy nem nekem kellett szólnom, hogy már nem bírom tovább. Amikor már újra az autóban ültünk Esme mosolyogva fordult hozzám:

- Kedvesem, nagyon jól tartottad magad. Ezt minden második nap meg foguk ismételni, amíg teljesen meg nem szokod.

- Teljesen fölöslegesen aggódtál – fűzte hozzá Emmett is.

Amint hazaértünk Claire rögtön odafutott, és tudni akarta, hogy hogyan sikerült a kirándulás. Leültünk a nappaliban, és eszmecserét folytattunk az „emberi világba” tett kirándulásunkról. Claire és én mostantól felváltva mindig emberek között leszünk, amíg meg nem szokjuk. Örültem, hogy Claire is itt van, mert így legalább én ritkábban kerülök sorra. Nem mintha nem viseltem volna jól, de azért ez egy kicsit más volt.

A telefon csörgött. Biztos Edward az, senki más nem hívott minket itt, és ő mindig ugyanakkor hívott esténként. Ideges vagyok egy kicsit, mert ma fogok vele először beszélni. Esme vette fel a telefont, bennem pedig vegyes érzelmek kavarogtak. Egyrészt dühös voltam rá, és legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét, de más érzések is voltak bennem. Szomorúság, és fájdalom, mert valamikor mégis csak szerettem, és még most is szeretem, és ezen nem tudok változtatni. Egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam rajta. De nem fogok eltérni a tervtől, amit Claire-rel kitaláltunk. Az egész családon körbejárt a telefon, kivéve Claire-t. Ők szinte nem is ismerték egymást. Végül Alice-nél volt a telefon.

- Igen, szeretne veled beszélni. Nem, Edward, ez nem egy csapda. Egy pillanat, mindjárt adom – mondta Alice, és tudtam, hogy rólam van szó.

Eljött az idő. Vámpírlétem óta először fogok beszélni Edwarddal. Ha még verne a szívem, akkor most tuti kiugrana a helyéről. Alice várakozásteljesen nézett rám, én pedig bólintottam. Elvettem a telefont és kimentem a kertbe. Carlisle és Esme boldogan néztek engem, és megértően bólintottak. Alice és Claire már nem volt ilyen megértő. Ők egyszerűen túl kíváncsiak voltak, és tudni akarták, hogy miről beszélünk. Izgatottan ugráltak össze-vissza, nyújtogatták a nyakukat, és féltek, nehogy lemaradjanak valamiről. Most még inkább hasonlítottak egy ikerpárra.

- Edward? – szóltam bele a telefonba.

- Bell! – megkönnyebbültnek hangzott. – Hogy vagy? – kérdezte aggódva.

- A barátnőd tönkretette az életemet, és nem csak az enyémet, hogy kéne éreznem magam? – válaszoltam csípősen.

- Annyira sajnálom azt, ami történt! – Őszintének tűnt.

- Annyira azért mégse sajnálhatod, mert akkor itt lennél velem, és nem Ashleyvel, vagy? Ennyire aggódsz a barátnődért? – kérdeztem elnyomott dühvel.

Ha a beszélgetés nem terelődik hamarosan valami új mederbe, akkor semmi nem lesz a tervemből. De olyan dühös vagyok. Nem tudok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

- Nem úgy van, ahogy gondolod. Azért követtem őt, hogy távoltartsam tőled. Nem akartam, hogy esetleg megöljön téged. Ráadásul én lettem volna az utolsó ember, akivel az átváltozásod után találkozni akartál volna – válaszolt szomorúan.

Úja kezdtek feltörni bennem az érzéseim. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy ő lett volna az első, akit látni akartam az átváltozás után, akit magam mellett akartam tudni, akinek a támogatására a legjobban szükséges lett volna. De nem engedhetem újra közel a szívemhez. Másfelől viszont dühös is voltam. Ő itt drámát csinál, miközben nekem az önuralmammal kell küszködnöm.

- Ha már előbb elmentél volna vele, akkor most nem lennék ebben a szituációban! Különben is miért akarsz engem tőle megvédeni? Már én is vámpír vagyok, ugyanolyan erős, mint ő, ha nem erősebb. Miért él ő még tulajdonképpen, ha engem akarsz védeni?

- Nem tudtam őt megölni. Az én hibám, hogy ilyen lett.

Egyszerűen leírhatatlan, hogy milyen hülye ez a pasi. Nekem nem lennének ilyen gondjaim, hogy megöljem őt.

- Edward, hagyjuk ezt. Ez nálam nem jön be. Az se volt számodra probléma, hogy meg akart ölni engem. Komolyan azon gondolkozom, hogy ti ezt ketten terveltétek-e ki!

Hallottam, ahogy Edward hirtelen levegőt vett.

- Ezt nme gondolod komolyan, ugye? Nem gondolod komolyan, hogy a halálodat akarnám! Te túl sokat jelentesz nekem, soha nem tennék veled ilyet!

Rémültnek hangzott. De azt nem tudom, hogy komolyan is gondolta-e amit mondott. Hirtelen meghallottam egy női hangot a háttérben.

- Jössz Edward? Indulni szeretnénk.

Ashley! Éreztem, hogy habozik.

- Bella… - kezdte, de én közbeszóltam.

- Igen, Edward, fuss csak a te kis Ashley-d után. Nem várathatjuk meg őt. A szegény, ártatlan kislányt – kiabáltam.

- Bella, miért csinálod ezt?

A hangja fájdalommal teli volt. Most ezt nem komolyan kérdezte, ugye? A háttérben ismét hallottam a hangot, amit a világon a legjobban utálok.

- Edward, gyere már! Nem akarok tovább várni.

Eljött a pillanat, hogy kipróbáljam telefonon keresztül is működik-e a képességem.

Edward. Mond neki, hogy fogja be a száját amíg telefonálsz.

- Ashley, a fenébe is! Fogd már be a szád végre! Nem hallod, hogy Bellával beszélek? – kiabált rá Ashleyre Edward.

Legszívesebben hangosan felnevettem volna. Jó, nagyon jó! Ez jobban ment, mint gondoltam. Ashley Ashley rémülten zihált. Ezután lesz mit mesélnem Claire-nek.

- Edward! Megváratod Ashleyt, csak hogy velem beszélhess? Azt hiszem rosszul gondoltam eddig a dolgokat – mondtam megjátszott örömmel és meglepődöttséggel a hangomban.

De minden egyes szó késdöfés volt a szívemben, mert a kezdeti öröm afelett, hogy a képességem ilyen távolságokban is működik elmúlt, és a fájdalom vette át a helyét, amiért ezt Edward nem magától mondta, hanem nekem kellett rávennem őt.

- Már többször megpróbáltam elmagyarázni neked, hogy te rosszul látod a helyzetet – válaszolt kissé zavartan, de mosolygott közben.

Hogy imádom, amikor nevet és közben mosolyog, a kedvenc, féloldalas mosolyommal.

’Állj Isabella! Koncentrál a feladatra! Ő az ellenséged, nem pedig a barátod!’

- Edward, te megváratsz emiatt a kis senkiházi miatt! – hallottam Ashley felháborodott hangját.

Edward. Mond meg neki, hogy nem sértegethet engem. Mond meg neki, hogy idegesít téged!

- Bella, hagyd már végre abba Bella sértegetését! Ő az utolsó, aki megérdemli ezt. És most tűnj végre el,

idegesítesz! – kiabált vele Edward.

- Edward, sajnálom mindazt, mit neked mondtam. Úgy látszik, hogy te tényleg csak nekem akartál jót. Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer a védelmed alá veszel! – mondtam megjátszott boldogsággal, miközben a mellkasomban lévő lyuk, amiről már azt hittem, hogy átváltozásom során beforrt, újra kezdett felszakadni. Nem akartam Edwardnak hazudni. De ő nem szeret, Ashleynek pedig bűnhődnie kell mindazért, amit tett.

- Te nagyon sokat jelentesz nekem, Bella. Remélem egyszer majd rájössz, hogy mennyire is szeretlek téged.

Most szerelmet vallott nekem? Nem, az nem lehet, biztos csak összezavarodott.

- Hova akartok menni, hogy ennyire sürget téged Ashley? – kérdeztem kíváncsian.

- Vadászni indultunk – válaszolt Edward bársonyos hangján. Ha még ember lennék, akkor már tuti tiszta libabőrös lennék.

- Talán valamikor mi ketten is elmehetünk majd együtt vadászni – mondtam, és közben megpróbáltam csábítónak hangzani. Ez most nem ment olyan nehezen, mert tényleg ezt akartam. Edward halkan felsóhajtott.

- Jól vagy, Edward? – kérdeztem megjátszott aggodalommal a hangomban.

- Igen, igen. Csak elképzeltem. Szívesen elmennék veled vadászni – válaszolt Edward. A hangja most mintha még puhább, még bársonyosabb lett volna.

Most én voltam az, aki halkan zihált. Még mindig ugyanolyan hatással volt rám, mint rég. Pedig csak a hangját hallom. Hogyha már ilyen hatással van rám telefonon, akkor mi lesz, ha találkozunk? Már a gondolattól is repesni kezdett a szívem, hogy újra láthatom, de újra el kellett nyomnom az érzéseimet, és emlékeztetnem magam, hogy nem szeret. Az előbbi is biztos csak valami nyelvbotlás volt.

- Talán most már tényleg menned kéne – próbáltam elterelni a témát. Lassan be kéne fejeznem a beszélgetést. Olyan irányba haladunk, ami ha igaz lenne, akkor nagyon boldoggá tenne engem, de így, hogy tudom, hogy csak játékszer lennék újra, így nem tetszik.

- Igen, talán igazad van – válaszolt Edward. Tényleg csalódottságot véltem kihallani a hangjából?

Komolyan, ez már kezd betegessé válni, már hallucinálok is? Azt hittem, hogy a vámpírok nem képesek erre.

- Bella? – ébresztette fel gondolataimból kedvenc hangom.

- Igen?

- Felhívhatlak újra? Holnap talán? – Úgy hangzott, mintha félénk lenne egy kicsit.

Ez olyan édes! Most komolyan azt gondoltam, hogy Edward édes? Össze kell szednem magam, és más irányba terelni a gondolataimat.

- Ha szeretnéd nyugodtan felhívhatsz. De nem akarom, hogy csak azért hívj fel, mert rossz a lekiismereted amiatt, ami velem történt. Ha felhívsz, akkor csak azért tedd, mert tényleg beszélni akarsz velem – mondtam.

- Bella, én veled szeretnék beszélni. Egész végig ezért hívtalak. Akkor holnap majd hívlak. Örülök, hogy végre beszéltünk – válaszolt Edward mosolyogva.

- Én is örültem. Akkor holnap – mondtam habozva.

Visszamentem a házba, és ott már az egész család kíváncsi tekintetekkel várt engem. Én csak mosolyogtam.

- Nem ment olyan rosszul – mondtam.

Alice odaugrott hozzám, és megölelt. A többiek is úgy tűntek, hogy örülnek ennek. Esme odajött hozzám, és azt mondta:

- Tudtam, hogy újra ki fogtok békülni. Csak egy kis időre van szükségetek, hogy újra közel kerüljetek egymáshoz.

Most igazán rosszul éreztem magam. Mert az egy dolog, hogy magamat becsapom, és néha pár pillanatra engedélyezem magamnak, hogy abban a gyönyörű tévhitben ússzak, hogy Edward mégis szeret, de a Cullen családot becsapni már más dolog. Mert ők tényleg hisznek abban, hogy mi még összejövünk Edwarddal, és nem érdemlik meg, hogy hazudjak nekik. És bár egyre jobban biztos vagyok benne, hogy Edwardnak nem vagyok képes fájdalmat okozni, attól ő még nem szeret belém, és ez nem változtat Ashley helyzetén sem.

Claire és én felmentünk Claire szobájába, és elmeséltem neki az Edwarddal való telefonbeszélgetésemet.

- Mondhatsz nekem amit csak akarsz, de szerintem te akkor is sokat jelentesz még Edwardnak – mondta Claire.

Elgondolkozva kinéztem az ablakon, és minden önuralmamra szükséges volt, hogy ne ringassam magam újra téves képzetekbe. Mert aki reménykedik, az nagyobbat csalódik. Mert mindegy, hogy a fellegekből zuhansz-e le a földre, vagy csak két centivel jártál eddig fölötte, és onnan landolsz.

Ettől a naptól kezdve naponta kétszer beszéltem Edwarddal. Észrevettem magamon, hogy mennyire várom már mindig Edward hívását, de ezt az unalom számlájára írtam. Itt a hegyekben tényleg nem történik semmi. Szuper itt lenni, meg minden, de a nyugalom néha az ember idegeire tud menni.

Mindent elmeséltem Edwardnak az átváltozásomtól kezdve végig. Azt is elmondtam neki, hogy majdnem megöltem egy embert, de azt be kell vallanom, csak azért mondtam el, hogy rossz legyen a lelkiismerete.

Azt is elmeséltem, hogy milyen jól haladok az önuralmammal. Most már minden nap mentem emberek közé, és már szinte fel se tűnt különösebben az illatuk. Edward örült a fejlődésemnek, és bátorított is. Ha Ashley a közelben volt, akkor mindig rávettem Edwardot, hogy valamivel megsértse őt. Ez egyszerűen egy olyan ziccer volt, amit nem hagyhattam ki.

Arra viszont mindig ügyeltem, hogy ne vegyenek ebből észre semmit. Valamiért nem akartam elmondani Edwardnak a képességemet, magam sem tudom, hogy miért nem. És mostanában egyre többször kiabált Ashleyvel Edward az én beavatkozásom nélkül is. Olyan érzésem van, hogy Ashley eléggé idegesíti Edwardot.

Egyik este újra telefonáltunk.

- bella, nemsokára itt a karácsony – mondta egyszercsak Edward.

- Tudom. Nemsokára újra elköltözünk – válaszoltam.

- Szívesen tölteném veled a karácsonyt – mondta habozva, mintha nem tudná, hogy hogyan fogok reagálni erre.

Ez őszintén meglepett. Mindenre számítottam, csak erre nem. Egyik oldalról nagyon örültem, hogy újra láthatom, másfelől viszont féltem is ettől a találkozástól.

- Elmenjek hozzád Alaszkába? – kérdeztem.

- Nem, majd én elmegyek Kanadába – mondta most már kicsit magabiztosabban.

- Ashley nem jön, vagy? - kérdeztem gyanakvón.

- Nem, nem, ő itt marad Alaszkában. Carmen és a családja majd vigyáz rá, hogy ne jöjjön utánam – mondta halkan nevetve.

Edward idejön. Egyedül. Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna!

Ashley egyedül fogja végezni. Megpróbálom itt tartani Edwardot amíg csak lehetséges. És utána meg majd elkísérem Alaszkába. És akkor Ashley lesz a soros. Először hagyom majd szenvedni a ténytől, hogy Edward nem szereti. Utána pedig megölöm. Edward ébresztett fel a gondolataimból.

- Bella?

- Igen?

- Akkor velem töltöd a karácsonyt? – kérdezte egy kissé izgatottan.