Empty - 1. fejezet

Sziasztok!

Nem tudom, hogy még emlékeztek-e, de egyszer már írtam, hogy van egy új történet a fejemben, és már nagyjából le is írtam, hogy miről szól. Most ennek a történetnek az első fejezetét szeretném megosztani veletek. Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, lévén hogy ez egy teljesen más történet mint a One More Chance. Remélem ez a történetem is elnyeri majd a tetszéseteket. Jó olvasást :)

1. fejezet

“You used to captivate me by your resonating light

Now, I'm bound by the life you left behind

Your face it haunts my once pleasant dreams

Your voice it chased away all the sanity in me

These wounds won't seem to heal, this pain is just too real

There's just too much that time cannot erase.”

My Immortal - Evanescence

Bella szemszöge

Ismerős érzés cikázott át rajtam amikor a fejem a fa ajtóba csapódott, elég erősen ahhoz, hogy nyomot hagyjon a fehér festésen. Az erős kezek a karomon úgy csaptak engem mindennek mint egy rongybabát, és én a tudatalattimba menekültem, mint mindig.

A lehelete sörtől és cigitől bűzlött, egy olyan szag, amihez már olyannyira hozzászoktam, hogy már nem is nagyon reagáltam rá. A tudatom elmenekült a testem fájdalmától, el Edwardhoz, a rétünkre, életem legboldogabb időszakába. Azok a gyönyörű topáz szemek, amik egészen a lelkemig látnak, az a szerelmes tekintet. Ez volt az én boldogságszigetem. Az én biztonságos mennyországom, ahová a horror elől menekültem, amivé az életem vált.

Visszakényszerítettem magam a valóságba, vissza a gyűlölettel teli mogyoróbarna szemekhez, amik csak centikre voltak az arcomtól. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mi váltotta ki most ezt a dühöt, de láttam a szemében, hogy még messze nem végzett.

Meg se rándultam, amikor az ökle a fejem oldalához csapódott. Már volt elég tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam, hogy ha összerándulok, vagy könyörgök neki, akkor csak még rosszabb lesz. Szerette, ha könyörgök neki, hogy álljon le, ha felüvöltök a fájdalomtól. Így hát, amilyen makacs mindig is voltam, síri csöndben tűrtem a verést, és közben csendben azon imádkoztam, hogy hamar legyen vége.

Szédültem, és éreztem, ahogy a vér lefolyik a fejemen ott, ahol pár másodperce még az ökle volt. Még ennek a rémálomnak a közepén is eléggé rosszul lettem a vértől, el is hánytam magam. Az utolsó gondolatom mielőtt a sötétség ellepte az elmémet Edward volt, és az, ahogy a hűvös és erős karjai megölelnek, olyan finoman, hogy alig éreztem. Utána semmi.

Carlisle szemszöge

Forks elhagyása ilyen hirtelen a fiam kedvéért az egyik legnehezebb dolog, amin valaha is keresztülment ez a család. Szegény Esme úgy gyászolta Bella hiányát, mintha a saját lányát kellett volna Forksban hagynia. A szíve több ezer apró darabra tört aznap, és ezek a darabok is tovább törtek ahányszor csak Edward üres szemeibe nézett. A fiunkat így összetörve látni szinte elviselhetetlen volt mindannyiunknak, és Alice fájdalma az elvesztett egyetlen ember barátnője miatt felemésztette szegény Jaspert is.

Ithacaba költöztünk, és gyorsan leszerveztem, hogy a sürgősségi osztályon dolgozhassak a helyi kórházban. Bármilyen önző is volt ez tőlem, hogy ott hagytam Esmet, hogy egyedül birkózzon meg a család fájdalmával, egyre inkább belevetettem magam a munkába, és egyre kevesebb időt töltöttem otthon. A fájdalom és a gyász ami körüllengte az otthonunkat rettenetesen nyomasztó volt, és az orvoshiány a kórházban egy könnyű kiutat jelentett számomra ebből.

Még soha nem láttam senkit, legyen az ember vagy vámpír, úgy összetörve mint az én szegény fiamat. Edward, aki oly’ sokáig volt az életünk fénypontja, mielőtt még a többi gyerekünk is csatlakozott volna hozzánk, most csak egyhelyben ül, és bámul. Nem is néz semmire, a szemei ritkán fókuszálnak rá bármire is. A gyönyörű zongorája használatlanul áll mióta elhagytuk Forksot. Mikor elhagyta Bellát, őszintén úgy hiszem, hogy önmagát is otthagyta vele.

Most, két évvel később, még mindig nem változott semmi. Majdnem olyan, mintha nem hogy javult volna, hanem inkább rosszabbodott. Edward soha nem beszél senkivel, még Esmevel se, nem vadászott már ki tudja mi óta, és attól félek, hogy a szeretett családom lassan darabjaira hullik. Alice és Jasper alig vannak otthon.

Szegény Jaspernek mindannyiunk fájdalmát éreznie kell, és nem hibáztatom azért, hogy el akar egy kicsit szakadni ettől a tengernyi fájdalomtól, de az ő folytatólagos távollétük csak még kisebb darabokra töri Esme szívét. Tudom, hogy tennem kéne valamit, de fogalmam sincs, hogy hogyan segíthetnék a családomon. Így inkább dolgozok. És dolgozok. A pácienseim fájdalmával megbirkózni annyit jelent, hogy az ajtóban hagyhatom a sajátomat. Tudom, hogy ez nem segít senkin, de ötletem sincs, hogy mit tehetnék.

Éppen az irodámban ültem, az oly ritka csendes pillanatok egyikében, azokon a dolgokon gondolkozva, amikre nagyon erősen próbálok nem gondolni, amikor a csipogóm hangja visszahúzott a valóságba. Már fel is álltam, és ki is léptem az irodámból mielőtt bármit is gondolhattam volna. Biztos valami sürgős eset, és szükség lehet rám, hogy levezessem.

A kórlapot a kezembe nyomták amint újra beléptem a sürgősségire, egy nővér mellettem sétált, megosztva velem a legfontosabb információkat a páciensről, akit most hoztak be.

- Fiatal lány, egyetemista valószínűleg, úgy tűnik megverték. A szomszédok hívták a rendőrséget miután puffanásokat és kiáltásokat hallottak. Több helyen is sérült, eszméletlen volt a helyszínen…

Nem tudtam tovább figyelni arra, amit a nővér mondott miután átfutottam a kórlapot. Ha lehetséges lenne, akkor most a szívem kihagyott volna pár ütemet amint megláttam a nevet a kórlap tetején. Koncentrálásra kényszerítettem magamat, és azon gondolkodtam, hogy vajon hány Isabella Swan lehet még Amerikában, és különben is mit csinálni itt Bella Ithacaban?

Megmerevedtem ahogy a beléptem a vizsgálóba és megláttam a szénakazalt a sötétbarna hajból, és a sápadt bőrt, amit szörnyű sérülések takartak.

- Oh, Istenem, Bella, ne! – kiáltottam, és előre rohantam nem egészen emberi tempóban hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez valaki más gyereke, és nem az a gyönyörű lány, akit lányomként szeretek. Egyetlen pillantás a szörnyű állapotban lévő arcára és valósággá váltak a legrosszabb félelmeim, és az orvosi pályafutásom során először fogalmam sem volt, hogy hogyan járjak el.

- Doktor Cullen? – Az egyik nővér sikertelenül próbált kihúzni a horrorból, amit éreztem. Az agyam már lassan megőrült, átgondolva minden lehetőséget, ahogy összeszedhette ezeket a sérüléseket. Nem voltam hajlandó számításba venni, hogy valaki ezt tehette a mi kedves Bellánkkal, mint ahogy körülöttem mindenki gondolta.

- Én… sajnálom – hezitáltam, - nem tudom elvállalni ezt az esetet, Doktor Brown, kérem… - A szemeim könyörögtek a kollégámnak ahogy rájöttem, hogy nem vagyok képes kezelni Bellát. Csak a horrorra tudtam koncentrálni, hogy így kell látnom őt ilyen hosszú és fájdalmas távollét után.

Doktor Brown rögtön megtette azt, amire én nem voltam képes, segíteni Bellán. Csak álltam, és a meggyötört testét néztem, nem foglalkozva a kollégáim kísérleteivel hogy segítsenek nekem.

Puha kezeket éreztem a vállamon, ahogy az egyik nővér óvatosan kivezetett a szobából.

- Sajnálom Doktor Cullen, ismeri azt a szegény lányt? – Az arcán aggódást láttam, és zavarodottságot a jelenlegi állapotom miatt. Gyorsan eszembe jutott, hogy még egyik kollégám se látott engem képtelennek egy orvosi szituáció megoldására.

- Ah, igen. Legalábbis ismertem. Már két éve, de… - Félbehagytam a mondatot. Hogy magyarázhatnám el ennek a nővérnek, hogy egyszer a családom tagjának tekintettem ezt a lányt. Hogy az apai érzéseim Bella iránt soha nem múltak el.

- Nagyon sajnálom, biztos szörnyű lehet ilyen állapotban látni őt – Úgy tűnt megérti milyen sokat jelent nekem Bella, még ha nem is tudom szavakba önteni az érzéseimet. Az egyik kezét a vállamra rakta, nyugtatva engem. Megengedtem, hogy finoman megöleljen, ahogy a könnyektől, melyeket nem tudtam kiadni magamból csendesen rázkódott a testem, kiadva az összes fájdalmat és gyászt amit már két éve érzek, és a horrort, amit Bella látványa okozott.

Hirtelen elszégyelltem magam attól, amit csinálok. A saját gyászomban dagonyázom, miközben Bella a kórteremben fekszik, és szüksége van a segítségemre. Felkészültem arra, hogy újra lássam, majd visszamentem kezelőbe, hogy átvegyem az esetet. Alig léptem be az ajtón rögtön észrevettem, hogy javult az állapota. Doktor Brown láthatólag jó munkát végzett és Bella már eszméleténél volt, és egyenesen engem bámult, a szája tátva a sokktól.

Jasper szemszöge

- Alice, Alice kedvesem, mit látsz? – Megfogtam a kezeit, és megpróbáltam elhúzni a kétségbeesett arcáról, ahogy a tekintete újra üres lett. A látomása, bármi is volt, aggódással töltötte el, bűntudattal, és fájdalommal, és a teste megrázkódott ezen érzelmek erejétől. Hangtalanul kezdett el zokogni, majd a karjaimba omlott. Az egész teste remegett a könnyektől, amiket nem tudott kisírni.

- Alice, kérlek – könyörögtem neki, hogy mondja el, mit látott.

- Oh, Jazz – mondta miközben továbbra is zokogott, úgy tűnik képtelen volt újra visszanyerni a kontrollt a teste felett. – Bella!

Megmerevedtem a név hallatán. Edward külön megkérte Alice-t, hogy ne kutassa a jövőjét, és én eddig úgy tudtam, hogy ő tiszteletben is tartja bátyja kérését.

- Alice, azt hittem… - kezdtem, mielőtt félbeszakított.

- Nem kerestem a jövőjét, őszintén mondom, hogy nem. Carlisle olyan szomorú, és olyan sokat dolgozik, és őt figyeltem, csak hogy biztos lehessek benne, hogy jól van.

Felsóhajtottam, ez az én Alice-m, mindig másokra gondol, még akkor is, ha ő maga is szenved. Nagyon hasonlít ebben a régi barátnőjére.

- Jazz, Carlisle kezeli őt! – kiáltotta, én pedig újra ledermedtem. Az agyam számba vette az összes dolgot, ami miatt Carlisle-nak őt kéne kezelnie.

- Alice, valószínűleg csak elbotlott a saját lábában, vagy valami ilyesmi, tudod milyen ő – Próbáltam könnyen venni ezt az információt, d eközben tudtam, hogy Alice nem érezne ennyi fájdalmat ha csak egy kibicsaklott bokáról vagy egy vágásról lenne szó, amit be kell kötni.

A kötések gondolata visszavitt arra a napra. A születésnapjára, amikor én fél kézzel elintéztem a családom boldogságát örökre. Soha nem fogok megbocsátani magamnak azért, amit akkor tettem, és azért, amire Edwardot kényszerítettem. Az egész család azért szenved, mert nem voltam képes kontrollálni magam egy apró vágás miatt. Alice újra és újra elmondta, hogy Bella nem hibáztatott engem azért ami történt, és én hiszek neki, Bella elég önzetlen ehhez. De én láttam a vádat Edward szemeiben, ha egyáltalán sikerült elég hosszan fókuszálnia az arcomra, hogy bármit is kifejezzen a tekintetével.

- Nem, Jazz, sérülései vannak, az arca szörnyű állapotban van, és nem nyitja ki a szemeit Jasper, mi van ha… - A befejezetlen mondat a levegőben maradt egy pillanatig, ahogy a gondolat mindkettőnkre hatalmas erővel csapott le. Újabb szavak nélkül mindketten elkezdtünk futni a kórház felé. Nem akartunk visszamenni a házhoz hogy figyelmeztessük Esmet, hátha Edward olvassa a gondolatainkat. Ki tudja mit tenne vele Bella gondolata jelen állapotában, amikor már amúgy is az őrület határán áll.

Félúton a kórház felé, amikor már lassítottunk az emberek egyre növekvő száma miatt Alice hirtelen újra ledermedt. A tekintete üres lett ahogy megfogtam a kezét, körkörösen simogatva, és reméltem, hogy ez megnyugtatja egy kicsit. Hirtelen megkönnyebbülés öntötte el az arcát, és rámmosolygott.

- Felébredt – A megkönnyebbülés engem is elöntött, egészen Alice következő szavaiig – és látta Carlisle-t. – Vajon hogyan reagált Bella arra, hogy találkozott egyikünkkel ilyen hosszú távollét után, amibe belekényszerítettük. Ahelyett, hogy megkérdeztem volna Alice-t a részletekről inkább futottam tovább a kórház felé, kétségbeesetten vágyva arra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a lány, akire a húgomként gondolok, jól van.

Bella szemszöge

Fáj a fejem. Már azelőtt éreztem a fájdalmat mielőtt kinyitottam volna a szememet. Legbelül egy kicsit csalódott vagyok, hogy egyáltalán felébredtem. Olyan sok fájdalom ért az életben, hogy majdnem hogy megkönnyebbülés volt elmerülni a sötétségben, és érezni ahogy egy békés hely felé sodródom. A mellkasomban lévő lyuk feleannyira se fájt, hogyha eszméletlen voltam, és ezért hálás voltam Jacknek. A sérülések fájdalma meg se közelítette azt a fájdalmat, amit a mellkasomban lévő lyuk okozott, ami napról napra nőtt.

Megtanultam, hogy az a mondás, hogy ’Az idő begyógyít minden sebet’ csak egy mondás. Semmi több. Mert számomra az idő csak még több időt adott a lyuknak a mellkasomban hogy növekedjen. Több időt, hogy darabokra szaggasson, egészen addig, amíg már nem voltam más, csak egy üres kagylóhéj amivel Jack játszhat.

Jack nem a barátom, soha nem is volt az. Ő csak egy férfi volt, akinek szüksége volt egy szobatársra, nekem pedig egy helyre volt szükségem ahol élhetek az egyetem alatt. Alacsony bérleti díjat kínált amikor megnéztem a lakást. Már akkor tudhattam volna, hogy valami nem stimmel vele, de túlságosan el voltam foglalva a saját fájdalmammal hogy tényleg elgondolkozzak azon, vajon miért akar ez a férfi egy fiatal nő lakótársat. De elég hamar kitaláltam.

Mindössze két héttel azután hogy beköltöztem megmutatkozott az igazi valója. Éjszakánként a tökéletes úriemberről egy szörnyetegre változott. Az első reakcióm az volt, hogy el kell tűnnöm innét, de hova mehetnék? Sehova se mehettem. Nem voltam képes visszamenni Charlie-hoz azok után amin átment miattam az első évben miután Ő elhagyott. Akárhányszor a szemébe nézek mindig látom a fájdalmat, ami miattam van ott, és ezt nem tudom elviselni. A fizikai fájdalmat, amit Jack okozott sokkal könnyebb volt elviselni, mint a tényt, hogy mennyi fájdalmat okoztam a szüleimnek.

Nem, nem eshetek ki az egyetemről, és nem okozhatok nekik újból csalódást, és az összes többi elfogadható lakást kiadták már. Így nem volt más választásom, mint maradni. Gyakran álmodtam egy pár erős márvány kézről, amik felemelnek, és elvisznek engem a fájdalom tengerétől. De ezeket a gondolatokat ott tartottam, ahová tartoznak. Az álmaimban. Mert ő már nem akar engem. Ezt elég érthetően a tudtomra adta azon az éjszakán amikor elhagyott engem ott az erdőben, és azzal a ténnyel is, hogy azóta se láttam Őt.

Valahogy kibekkeltem Forksban az érettségiig, mielőtt a sok rá emlékeztető dolog által okozott fájdalom először New Yorkba, majd Ithacaba űzött, hogy a Cornell Egyetemre járjak. Nem igazán vágytam arra, hogy tanulhassak, vagy hogy egy jó munkahelyem legyen utána, de egyáltalán arra se, igazán be- és kilélegezzek, de ezzel tartozom Charlie-nak, hogy legalább úgy tegyek, mintha normális életet élnék.

Rákényszerítettem a szemeimet, hogy kinyíljanak és most a szédítően vakító lámpáiba néztem egy steril fehér szobának. Ez nem az a nappali volt, ahol utoljára emlékszem, hogy voltam. Egy aggódó arc hajolt fölém, és a nyakában lógó sztetoszkóp elárulta, hogy orvos. Szóval kórházban vagyok. De hogy jutottam ide? Biztos nem Jacknek jött meg az esze, még soha nem történt ilyen régebben se.

- Hello Isabella, a nevem Doktor Brown. Emlékszel, hogy mi történt? – A hangja kedves volt és puha, de a szemeiben mintha dühöt láttam volna.

- Um… - Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak. Nem mondhatom el neki, hogy mi történt, mert azért megfizetnék, ha megtenném. De nem is ülhetek itt, némaként viselkedve.

- Sérüléseid vannak, drágám, és kórházban vagy – Egy másik hang, ezúttal egy nőé szólalt meg. Jobbra fordítottam a fejem, és egy arcot is hozzárendeltem a hanghoz. Egy nővér nézett engem aggódva.

- Fáj valamid? – kérdezte az orvos. Mormogtam valami kivehetetlent a fájdalomról a fejemben, és láttam, ahogy az orvos bólint a nővérnek, aki rögtön beinjekciózott valamit az infúziós tasakba.

Istenem, gondoltam kábultan. Egy tű van a kezemben- Gyorsan ellöktem magamtól ezt a gondolatot, és nem voltam hajlandó lenézni, hogy megbizonyosodjak erről. Ez volt az utolsó dolog amire szükségem volt, hogy még el is hányjam magam megint. Megpróbáltam felülni, és a nővér észrevéve próbálkozásomat egy párnát tett a hátam mögé, hogy kényelmes legyen nekem.

Az egész testem fájt, utalva arra, hogy Jack nem hagyta abba a velem való szórakozását miután elvesztettem az eszméletemet. Nem emlékeztem rá, hogy a bordáimat ütötte volna, de most azok is fájtak. Éppen meg akartam kérdezni az orvost, hogy felhívták a Charlie-t, nagyon reménykedve abban, hogy a válasz nem lesz, amikor az ajtók kinyíltak, és egy túlságosan is ismerős arc lépett be a kórterembe.

Csak bámultam, a szám tátva maradt az előttem lévő tökéletes arc láttán. Éreztem, hogy a mellkasomban lévő lyuk jobban kezd fájni, amikor annak a családnak az egyik tagjának a szemébe néztem, amiről egykor álmodtam, hogy én is a tagja lehetek. Összerándultam a fájdalomtól, és láttam, ahogy közelebb jön, az arca aggódással telve.

- Bella, édesem, jól vagy? – Felfogtam a kérdését, de nem tudtam mást tenni, csak nézni a tökéletes vonásait, és engedni, hogy a fájdalom teljesen elárasszon. Tudtam, hogy később fizetni fogok ezért a pillanatnyi örömért, amikor majd újra eltűnik, de most itt volt előttem a Cullen család egyik tagja.

- Bella? – Az arca összerándult az aggodalomtól.

- C-Carlisle, mit… - mondtam, mielőtt a könnyeim elkezdtek hullani.

Carlisle szemszöge

Látni Bella arcát, ahogy eltorzul a fájdalomtól ahogy engem néz még jobban összetörte a szívemet. Előre siettem, hogy rájöjjek hol vannak fájdalmai, és hogy elmulasszam azokat bármi áron. Elkezdett kérdezni valamit, de szívszorító zokogásban tört ki, mielőtt befejezhette volna.

Rögtön odamentem hozzá, és a karjaimba vettem. Próbálva minél finomabb lenni a sérülései miatt magamhoz szorítottam, amíg kiszáradtak a könnycsatornái. A másik nővér közben elhagyta a szobát, nem akarva megzavarni egy nyilvánvalóan személyes pillanatot. Bella könnyei úgy tűntek, hogy az egész világ fájdalmát magukban hordozzák, ugyanúgy, mint az én száraz könnyeim, amiket percekkel ezelőtt sírtam. Az ő élete is ugyanolyan nehéz volt, mint amilyen Edwardé tűnt? Tényleg neki is ugyanolyan fájdalmas ez az egész, mint neki? Vagy ezek a könnyek csak a traumának voltak a következményei, amin ma átment?

Szorosan tartottam, ő pedig beletemette az arcát a vállamba, míg a teste már nem remegett a könnyektől, és valamit mormogott a mellkasomba. Nem hallottam, hogy mit mondott, így megpróbáltam kicsit messzebb húzódni tőle, hogy megkérhessem, hogy ismételje meg. De ő belekapaszkodott a pólómba, szinte hisztérikusan, és nem engedte, hogy elmozduljak tőle erő alkalmazása nélkül, amit én nem akartam.

- Bella, édesem, mit mondtál? Nem hallottam kedvesem – Elvette a fejét a mellkasomról, de csak annyira, hogy az arcomra nézhessen, a szemei vörösek a könnyektől, és lila karikák a szemei alatt.

- Azt mondtam, hogy sajnálom – A szavai teljesen összezavartak. Miért kéne bocsánatot kérnie tőlem ennek a szegény lánynak? Nem mi voltunk azok, akik elhagyták őt?

- Nem értem Bella. Miért kérsz bocsánatot?

- Mindenért – mondta. Most már még jobban összezavarodtam. Nem akartam erőltetni, amikor nyilvánvalóan nagyon törékeny, de érdeklődve néztem rá.

- Bocsánat azért, amiért itt vagyok, hogy tönkreteszem a pólódat, mindenért, de annyira boldog vagyok, hogy látlak.

- Én is nagyon örülök, hogy látlak Bella, nem tudod mennyire hiányoztál. De azt kívánom bárcsak más körülmények között láthatnálak. Elmondod mi történt veled ma?

A szemei a mai nap először az arcomról a takaróra vándoroltak.

- Valószínűleg leestem a lépcsőről, vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem – A vér az arcába tódult, és az elvörösödése könnyedén kiadta a hazugságát, mint mindig. De a tény, hogy úgy érezte, hogy hazudnia kell nekem, amiatt kezdtem el még jobban aggódni, de jobban ismertem őt, minthogy most tovább erőltessem a témát, amikor ilyen törékeny.

Ott ült, csendben, az alsó ajkát harapdálva, amit mindig tett, ha ideges volt. Nem akartam, hogy így érezze magát körülöttem. Azt akartam, hogy bízzon bennem, úgy, ahogy egykor tette.

- Bella, én is sajnálom, de egy pillanatra se hittem el, hogy leestél a lépcsőről ma, de nem erőltetem a dolgot. Csak tudd, hogy ha bármikor akarsz beszélni róla, akkor én itt vagyok neked, és segíteni szeretnék. Kérlek, ne érezd magad egyedül – Úgy tűnt, hogy mindjárt újra elkezd sírni, amit én nem akartam. De aztán úgy tűnik jobban átgondolta a dolgokat, és helyette elkezdett beszélni, a hangja csak suttogás, és remegő.

- Én egyedül vagyok, és elestem – Majd teljesen elhúzódva tőlem visszafeküdt az ágyra, és elfordította az arcát. Odanyúltam, hogy egy kósza tincset visszarakjak a helyére, de megdermedtem, amikor elhúzódott tőlem.

- Sajnálom Bella – suttogtam mielőtt halkan kisétáltam a szobából.

Nos mit gondoltok? Tetszett, nem tetszett?