Empty - 2. fejezet

Sziasztok!

Először is nagyon szeretném megköszönni mindeninek, aki írt kommentet az előző fejezethez, nagyon jól esett minden egyes szó. Ezt meghálálandó itt a következő fejezet, remélem ez is minimum annyira fog tetszeni, mint az előző! Jó olvasást:)

2. fejezet

“Best friends are made through smiles and tears

And sometimes that fades over miles and years

But I knew right away when I saw you again

Emily, we'll always be friends.”

Beth Nielson Chapman - Emily

Bella szemszöge

Elhúzódtam tőle. Mi más választásom volt? Úgy maradhattam volna egész nap, a karjaiban, érezve a kedvességét, de el kellett húzódnom. Ha úgy maradtam volna, az kész lelki öngyilkosság lett volna. Már így is tudtam, hogy a rémálmok, amiket annyira próbáltam elnyomni, teljes erővel fognak visszatérni ma éjjel, amikor Carlisle már nem lesz itt velem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy újra túlságosan kötődjek hozzá. Edward már nem akar engem, így nem lehetek együtt a családjával sem, annak ellenére, hogy úgy tűnt Carlisle nagyon örül, hogy újra lát.

Majdnem lehetetlen volt nekem fizikailag, hogy elhúzódjak a karjaiból, és visszafeküdjek az ágyra, és még nehezebb, hogy elforduljak tőle. De meg kellett tennem, a józan eszem érdekében. Hallottam, ahogy kimegy a szobából, suttogva, hogy sajnálja, és még jobban éreztem a bűntudatot. Megbántottam őt? Nem hitte el a mesémet arról, hogy hogyan sérültem meg. Tipikus. A Cullenek nagyon jól ismernek engem. Mindig tudják, hogy mikor hazudok, de valahogy most azt akartam, hogy Carlisle tudjon róla, hogy mi történt. Korábban soha nem akartam, hogy bárki is tudjon róla. Az árulkodó jeleket mindig eltakartam a ruháimmal és sminkkel, félve attól, hogy valaki rájön erre.

Őszintén szólva szégyelltem azt, amivé váltam. Engedtem ennek a férfinek, hogy bántson, és nem volt bátorságom bármit is tenni ellene. De ha őszinte akartam lenni magammal, akkor majdnem hogy örültem a fizikai fájdalomnak, amit ő okozott nekem, mert így egy kicsit elfeledkezhettem az érzelmi fájdalmamról, ami folyamatosan kínzott, éjjel és nappal egyaránt. Mi az a pár horzsolás és törött csont ahhoz a lyukhoz képest, ami a szívem helyén tátong?

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe ahogy ott feküdtem, egyedül, és hiába próbáltam visszatartani, szabadon folytak le az arcomon. Mennyi könnyet tud hullatni egy ember egy óra alatt? Azt hittem, hogy a könnycsatornáim már kiszáradtak miután Carlisle megnyugtatott, de én újra sírok mint egy kisgyerek. Egy ideig ott feküdtem, csendesen zokogva, amikor hideg ujjakat éreztem az arcomon, puhán letörölve róla a könnyeket.

- Ne sírj Bella – A csengőszerű hang megmozdított bennem valamit, és én hirtelen felültem az ágyon, fájdalmat okozva a testem szinte összes részén, de ez most nem érdekelt.

- Alice, oh, Alice! – mondtam, drámaian köré fonva a karjaimat. Az önvédelmi tervemet percekkel ezelőttről már teljesen elfelejtettem. Itt volt a legjobb a legjobb barátnőm, aki majdnem ugyanúgy hiányzott, mint a bátyja. Alice halkan felkuncogott a drámai ölelésemen, de ugyanolyan hevesen ölelt vissza. Hirtelen éreztem, ahogy a nyugalom ellep, és a szemeimmel addig kutattam a szobát, amíg meg nem láttam Jasper alakját.

A szoba legtávolabbi sarkában állt, és úgy tűnt nem bízik önmagában. A sebeim miatt aggódott, és a vér miatt, ami még a környékükön lehet? Aggódva a szemeibe néztem, hogy vadászott-e mostanában, és megkönnyebbültem, amikor egy világos aranyszínű szempár nézett vissza rám.

- Jasper, jól vagy? – kérdeztem halkan. Kissé elfintorodott a szavaim hallatán, mintha a szavak fájdalmat okoztak volna neki.

- Hogy én jól vagyok-e? Bella, egy kórházi ágyon fekszel, és azon aggódsz, hogy én jól vagyok-e.

- Tipikus Bella – mondta Alice boldogan.

- Szomorúnak tűnsz Jasper. Csak azon gondolkodtam, hogy vajon miért – suttogtam, nem akartam újra megbántani. Rámnézett, szemeiben hitetlenséget láttam. De ahelyett, hogy megválaszolta volna a kérdésemet, egy újat tett fel nekem.

- Mi történt Bella? – A szemei az enyémeimet keresték, és ugyanazt az aggodalmat éreztem, mint bármikor máskor, amikor valaki feltette ezt a kérdést. – Alice csak azt látta, hogy itt fekszel, eszméletlenül, és mi bepániklotunk, és idefutottunk.

Majdnem felkuncogtam az ötleten, hogy iderohantak. Tudva, hogy milyen gyorsan tudnak futni, el tudom képzelni, hogy valószínűleg jó pár ember sokkot kapott volna tőlük.

- Nem emlékszem Jasper, valószínűleg elestem, vagy valami ilyesmi – Ugyanazt a sztorit mondtam nekik is, mint Carlisle-nak, hátha később összehasonlítják a történetüket. Alice szemei összeszűkültek ahogy rájött, hogy hazudok, de nem erőltette a dolgot. Ez egyáltalán nem jellemző rá, gondoltam magamban. Bárcsak akkor is ilyen könnyen elfogadta volna a kifogásaimat, amikor vásárolni akart vinni.

Csak ülni akartam, és beszélgetni velük. A családról kérdezni őket, hogy mit csinálnak a többiek… De olyan fáradt voltam. Éreztem, ahogy lecsukódnak a szemhéjaim miközben beszéltem, és fejem fájdalmasan lüktetett.

- Pihenned kéne, mi pedig hagyni fogunk téged – Alice szavaitól bepánikoltam, és próbáltam visszaszerezni a kontrollt önmagam felett ahogy éreztem, hogy a hisztéria elönti a testemet.

- Ne, ne, Alice, kérlek ne hagyj el! – könyörögtem neki. Még nem álltam készen, hogy elbúcsúzzam tőlük.

- Nyugi, Bella, itt leszünk a szobád előtt, nem megyünk messzebb – Egy kicsit lenyugtattak a szavai.

- Megígéritek, hogy nem mentek el búcsú nélkül? – kérdeztem, és láttam a szemeikben, ahogy az emlék a kérdésemből mindkettőjüket elöntötte.

- Ígérem Bella, itt leszünk amikor felébredsz. De most pihenned kéne.

Nem voltam biztos, hogy jelen állapotban tudok-e pihenni, a fáradságom ellenére. Nem bíztam bennük, hogy tényleg itt lesznek, amikor felébredek. Mi van, ha ez csak egy álom? Újra elkezdtem pánikolni míg egy újabb nyugalomhullám el nem ért engem. Homlokráncolva néztem Jasperre, aki elszántan nézett vissza rám.

- Bella, nem leszel jobban, ha nem pihensz. Kérlek engedd meg, hogy segítsek elaludni. Szavunkat adtuk, hogy nem megyünk el, itt leszünk kint a szobád előtt, amikor felébredsz.

Pár másodpercig még a szemébe néztem, majd egy aprót bólintottam. Az általa gyártott nyugalom újra elért, de most engedtem neki.

Esme szemszöge

A ház körül tébláboltam, tennivalót keresve a már makulátlan házban, miközben a gondolataim ismét a fiam körül jártak, aki csendesen hullott darabjaira az emeleten. Még soha nem éreztem ilyen tehetetlennek, mint most, hogy egyszerűen nem tudtam csillapítani a szenvedését. Komolyan úgy gondolom, hogy az egyetlen dolog ami a szájára tudná csalni azt a bizonyos féloldalas mosolyt amit mindannyian imádtunk, az az lenne, ha a karjaiban tarthatná Bellát, és érezhetné ahogy a szerelmük újra összekapcsolódik. Hiányzott a fiam, és hiányzott Bella is. Már lányomként tekintettem rá, és összetörte a szívemet, hogy el kellett hagynunk őt. A legrosszabb az volt, hogy nem búcsúzhattam el tőle, hogy nem nyugtathattam meg, hogy mi mindig szeretni fogjuk, még ha nem is leszünk a közelében.

Visszagondoltam azokra a boldog időkre Forksban, miközben gyomot kerestem a már tökéletes kertben. Arra gondoltam, hogyan megváltozott Edward, amikor találkozott Bellával. Ahogyan a fény, amit annyi éven át hiányoltunk a szeméből felcsillant. Ahogy az egykor rosszkedvű fiam szinte egy teljesen új emberré változott.

Arra az estére is visszagondoltam, Bella születésnapjára, amikor szegény Jasper elvesztette az önuralmát. Visszagondoltam a félelemre Bella szemeiben ahogy Jasper rá akarta vetni magát, és az azonnali megbocsátásra, amit mindannyiunk felé érzett amiatt, amik vagyunk. Ő meg tudta azt bocsátani, amit Edward nem. Nem hiszem, hogy Edward Jaspert hibáztatná, de tudom, hogy Jasper így gondolja. Edward saját magát hibáztatta, amiért beleavatkozott Bella életébe, és veszélyeztette azt.

A gondolataimat a telefon csörgése szakította félbe. Nem vettem volna fel, de Emmett és Rosalie vadásztak, és mivel Jasper nem bírt túl sok időt a házban tölteni, ezért ők is valahol máshol voltak Alice-szel, és tudtam, hogy Edward előbb beszélne velünk, minthogy felvegye a telefont. Gyorsan bementem a házba, és elkezdtem keresni a vezetéknélküli telefont. A kanapén. Tipikus.

- Hallo – vettem fel végre a telefont.

- Esme kedvesem, én vagyok – A férjem hangja feszült volt, fájt így hallani őt.

- Carlisle, örülök, hogy hallok rólad. Szüneted van, vagy valami ilyesmi? – Meglepődtem, hogy felhívott, nagyon ritkán hívott mostanában a kórházból.

Fájdalom áradt szét a testemben, ahogy rájöttem, hogy mennyire is hiányzott nekem. Nem hibáztatom azért, hogy olyan sok időt tölt a kórházban, de olyan jó lenne több időt tölteni vele, távol az otthon feszültségétől és fájdalmától.

- Esme… - kezdte, de a hangja megbicsaklott.

- Carlisle, mi az?

- Ő… Itt van, Esme – Rögtön tudtam, hogy ki az az „ő”. Ki más lehetne?

- Mire gondolsz? Hol van ő? A kórházban? Megsérült? Carlisle, kérlek mond, hogy jól van.

Olyan gyorsan hadartam el a kérdéseket, hogy nem volt ideje megválaszolni őket.

- Megsérült, kedvesem, de meg fog gyógyulni. Tudja, hogy itt vagyunk. Nem vagyok biztos lenne, hogy hogy érez velünk kapcsolatban.

Az agyam teljes gőzzel pörgött, végiggondolva az összes eshetőséget, ahogy megsérülhetett.

- Mi történt?

- Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen őszinte velünk arról, hogy mi is történt vele, de még nem tudom, hogy miért.

- Odamehetek? Carlisle, láthatom őt? – Nagyon szerettem volna újra látni őt. A karjaimba akartam zárni, és soha többé nem engedni el, de Carlisle azt mondta, hogy nem tudja, hogy hogyan érez ő velünk kapcsolatban. Vajon ez mit jelent?

Éppen meg akartam kérni Carlisle-t, hogy válaszoljon, mivel hallottam, hogy hezitál a vonal túlsó végén, amikor hallottam egy reccsenést a lépcsőnél, és hirtelen a telefont elvette a kezemből egy dühös Edward.

- Bemegyünk a kórházba – mondta vadul mielőtt kinyomta a telefont. Majd már ki is ment a házból mielőtt feleszmélhettem volna.

- Edward, várj – kiáltottam utána, de már elment. Az egyetlen dolgot tettem, amire gondolni tudtam, és követtem őt a kórház felé. Már nagyon szerettem volna látni őt, és megbizonyosodni róla, hogy tényleg meg fog gyógyulni, és rendben lesz.

Alice szemszöge

A szobája előtt ültünk csendben, kezein szorosan összekulcsolva, és hallgattuk, ahogyan alszik. Nem is tudom elhinni, hogy tényleg itt van. Hogy láttam őt, beszéltem vele, és éreztem a szívverését ahogy a karjaimba vetette magát.

Hazudott arról, hogy mi történt vele. Ebben biztos vagyok. De azt, hogy miért, már nem tudom. Valaki ezt tette vele? De miért bántaná valaki a világ legkedvesebb lelkét ilyen szörnyen? Láttam a fájdalmat ami minden alkalommal kiült az arcára, amikor csak megmozdult, és annyira kívántam, hogy el tudjam venni a fájdalmát. Jasper legalább segíthetett neki elaludni.

Most a nyugodt a szívverését és lélegzését hallgattuk, ahogy mélyen aludt. Jasper feszült volt mellettem. Az önuralma sokkal jobb volt már, de ami majdnem megtörtént Bella születésnapján összetörte a szívét, és olyan elszánttá tette, hogy azóta úgy tűnt, hogy nem szenved annyira, mint egykor. De még soha nem lett ilyen keményen próbára téve. A kórházban lenni nagyon nehéz volt neki, és éreztem ahogy megmerevedik minden alkalommal, amikor vér illata volt a levegőben.

- Jazz, miért nem mész haza? Én majd ittmaradok, és felhívlak, ha bármi új történik.

Csak még jobban megfeszült, előre nézett, és úgy válaszolt.

- Megígértem neki Alice. Megígértem neki, hogy itt leszünk, amikor felébred. Azok után, ami történt ezzel tartozom neki, nem gondolod?

A gyötrődés kiült az arcára, ahogy semmi a kétség Bella születésnapjára gondolt vissza.

- Jasper, ő nem hibáztat téged ezért. De ezt te is tudod.

- De csak azért, mert ő olyan önzetlen, hogy az már az őrültség határait feszegeti. Alice, jól vagyok. Meg tudom csinálni. Itt akarok lenni, amikor felébred. A szemei, Alice, olyan üresek. Mintha hiányozna belőle valami. Az érzelmek, amiket éreztem felőle olyan zavarodottak, alig tudtam elválasztani az egyiket a másiktól.

A fejemet a vállára hajtottam, és halkan felsóhajtottam. Az ujjai az arcomat simogatták, ahol a könnyeim folynának, ha el tudnám hullatni őket.

A csendben mindketten hirtelen megmerevedtünk. A Bella szobájából jövő hangok megváltoztak. Immár két szívverést lehetett onnan hallani. Az egyik, amely őrült sebességgel vert, a légzése is felgyorsult, már majdnem hisztérikusan. És egy férfi hang, amit nem ismertem fel.

- Kinek mondtad el? – A hang éles volt, és fenyegetés érződött rajta. Hallottam, ahogy Bella nyöszörög, és kontrollálnom kellet magam, hogy emberi tempóban haladjak az ajtójáig, Jasper a sarkamban. A kezem már majdnem a kilincsen volt, amikor félrelöktek az útból, és felszabták az ajtót.