Meglepetés! - 3. fejezet - A baj csőstül jön

Meglepetés!

Szóval bár azt mondtam, hogy csak holnap este lesz friss, a véleményeket olvasnám fellelkesültem, gondoltam megajándékozlak titeket, így felkerekedtem (persze csak jelképesen:D ) és befejeztem nektek a 3. fejezetet is! Szóval itt van, megjött, csak nektek, csak most! Elég hosszú lett. Jó olvasást, remélem tetszeni fog, továbbra is várom a kritikákat (valamint a véleményeket is mesi :D )

3.fejezet – A baj csőstül jön

Vannak napok, amikor egyszerűen az ágyban kéne maradni. A mai nap is ilyen volt. Ma reggel még megesküdtem, hogy új életet kezdek, de a sors megint keresztbe tett nekem. De most nem fogom hagyni magam legyőzni.

Beléptem a négyes épületbe. Ez volt az egyetem egyik legnagyobb épülete. Háromemeletes volt, és kb. 35 előadóteremmel rendelkezett. Minden terem ugyanakkora volt. Bementem oda, ahol a „Modern Építészet” órám volt. Körbenéztem, és láttam, hogy Claire már itt van. A helyünkön ült, a terem közepén. A tekintetem a Claire melletti helyre vándorolt. Cedric ült ott. Általában én ültem Claire mellett, de nem akartam megzavarni a szerelmespárt. Magamban elmosolyodtam. Simábban megy minden, mint ahogy a barátnőm valaha is gondolta volna. Odasétáltam Claire-hez, hogy egy kicsit beszélgethessünk. Bocsánatkérően nézett rám, de én csak rámosolyogtam.

- Ha szeretnéd, visszakaphatod a helyedet – mondta nekem Cedric.

-Nem, maradj csak nyugodtan. Majd megint hátrébb ülök – mosolyogtam rá.

-Beszéltél vele? – kérdezte Claire kíváncsian, és én rögtön tudtam, mire gondol. Válaszul bólintottam.

-Muszály volt, nem hagyott békén – idegesen forgattam a szemeim. -Remélem ma délután az előadások után sok időd van.

-Rád mindig! – mondta a szemeit forgatva.

Megöleltem, majd hátramentem, hogy leüljek. És akkor megláttam őt, és a sokktól lemerevedtem. Alice. Az utolsó sorban ült, és rámmosolygott. Hűvösen rápillantottam, és két sorral elé leültem. Hogy ha ő is építészetet tanul, akkor hol volt az előző órán? Vagy lehet, hogy annyira lekötött Edward, hogy észre se vettem őt? Úgy éreztem mintha szíven szúrtak volna. Alice… az egykori legjobb barátnőm. Aki ugyanúgy otthagyott engem, mint a többi Cullen. Az ő eltűnése különösen rosszul esett. El se búcsúzott… csak elment. És még ő nevezte magát a legjobb barátnőmnek! Nem, őt sem fogom többet a közel engedni magamhoz. A többi családtagjához hasonlóan. Hozott egy döntést, és együtt kell élni ennek a következményeivel. Felnéztem a könyvemből, és az ajtóra néztem. Ott állt, és tétován nézett rám., majd elindult felém. Miután egy dühös pillantást lövelltem felé elment mellettem, és leült a testvére mellé. Mögötte jött Jason. Megállt mellettem, és kérdezte:

-Leülhetek melléd?

Sugárzó mosollyal néztem rá, bólintottam, ő pedig örömmel ült le mellém. Mögülem hallottam, hogy Edward megint halkan morog. Nevetnem kellett magamban. ’Megesik az ilyen, Edward Cullen’, gondoltam magamban. Mielőtt még folytathattam volna a gondolatmenetet, hogy hogyan tudnám még jobban idegesíteni Edwardot, Mr. Mason, a professzorunk bejött a terembe. Ő volt az egyik legunalmasabb professzor, akivel valaha találkoztam. Csak mondta és mondta és mondta. Nála valahogy mindig olyan érzésem volt, hogy a természet valami ócska játékot űzött vele, és igazából neki nőnek kellene lennie. Nem figyeltem rá, inkább Jasont néztem a szemem sarkából. Nagyon jól nézett ki. Jason kb. olyan magas volt, mint Edward, feketehaja volt és kék szeme. Volt benne valami keltaszerű. Szépen kidolgozott volt a teste is. Nem volt túlságosan izmos, de nem is volt rajta kevés izom. Jason-ön egy neki tökéletesen álló kék farmer volt, egy fekete ing, ami szépen kihangsúlyozta a felsőtestét. Ő volt a nők álma, csak éppen senki nem érdekelte őt… kivéve engem. És meg kell mondanom, ez jól esett. Jason nyugodt típus volt. Tulajdonképpen kár, hogy eddig nem adtam neki esélyt. Oké, egy pasit se engedtem közel magamhoz… hála Edwardnak. Nem tudtam, hogy készen vagyok-e már egy új kapcsolatra, de miután láttam Edwardot ezzel az Ashley-vel, és láttam, hogy ő élte tovább az életét, úgy döntöttem itt az idő, hogy végre én is tovább lépjek.

-Jössz te is holnap az egyetemi buliba? – kérdezte Jason reménykedve.

-Igazából még nem beszéltünk meg Claire-rel, hogy mit csinálunk a hétvégén – válaszoltam.

-Ha jól tudom Cedric már megkérdete őt, és ő igent mondott. De még meg akarja beszélni veled.

-Hát, ha ő megy, akkor én is! – mosolyogtam rá. Erre Jason tréfásan megjegyezte:

- Egy tapodtat se Claire nélkül! – Nevetnem kellett.

-Igazi szerelem csak a nők között létezik.

Az egyetemen Claire-t és engem csak sziámi ikreknek neveztek. Ha mentünk valahová, akkor mindig együtt.

- Cedric és én elmehetnénk értetek holnap este, ha az jó nektek – ébresztett fel Jason az elmélkedésemből.

Megint hallottam, hogy morog a hátam mögött. Most már olyan hangosan, hogy még Jason is a Cullenek felé fordult. És megint éreztem, ahogy a két szempár a hátamba fúródik. Miután Jason visszafordult hozzám, rámosolyogtam.

-Az jó lenne. Szerintem Claire-nek sincs ellenvetése. – Jason rögtön felvidult.

-Oké, akkor holnap este nyolckor ott leszünk nálatok.

-Rendben – válaszoltam boldogan. – Várunk titeket!

Lehet, hogy már megőrültem, de megint éreztem a Cullen testvérek tekintetét a hátamon. Az óra további részében Jason és az előadásra koncentráltunk. Miután vége volt az órának, kimentünk Jason-nel a teremből. Kint elbúcsúzott, és mondta, hogy holnap majd találkozunk. Én a folyosón vártam Claire-re, aki még a teremben ült, és Cedric-kel beszélgetett. Az arca piros volt, kíváncsi lettem volna, hogy miről beszélgettek. Egyszercsak valaki a hátamra ugrott, és kiabálta:

-BELLA! – Ó, hogy az a… Alice! Róla teljesen meg is feledkeztem.

-Alice, befejeznéd kérlek, hogy mint egy kis majom lógsz a hátamon? És légy szíves ne üvölts a fülembe! – mondtam hűvösen az egykori legjobb barátnőmnek.

-Bella, nem is örülsz, hogy újra találkoztunk – mondta szomorúan.

Őszintén szólva nehéz volt Alice-ra haragudni. Képzeld csak el, ott áll előtted egy megtört óriás (Alice esetében egy törpe), és nagy bociszemekkel néz rád. Ettől még az én szívem is meglágyul!

Nem, Isabella! A te szíved nem lágyul meg. Vagy gondolod, hogy neki lelkiismeretfurdalása lett volna amiatt, hogy se szó, se beszéd elhagyott téged?

- Alice, miért kéne örülnöm, hogy újra látlak? – kérdeztem értetlenül.

- Bella…

- Jobban szereti, ha Isabellának szólítják – szólt közbe Edward csípősen. Honnan került elő már megint?

- Nekem Bella, és az is marad – válaszolta Alice boldogan.

- Az, hogy nem figyeltek rám, úgy tűnik családi vonás nálatok – morogtam magam elé idegesen abban a tudatban, hogy mindketten hallják. Hol a francban van már Claire? Alice definiálhatatlanul szemlélt.

- Bella… kérlek, beszéljük ezt meg. Miért nem látogatsz meg minket ma délután? Esme és Carlisle nem számítanak rád. Mindkettőjüknek nagyon hiányoztál. Mindig is a lányuknak tekintette, nekünk pedig olyan voltál, mint egy testvér. Meg szeretném neked Ashley-t is bemutatni. Ő a legújabb családtag. Kedvelni fogod.

Egy pillanat… had foglaljam gyorsan össze: Alice úgy csinál, mintha semmi se történt volna… eddig még oké. Mindenki örül, hogy újra láthat… világos. Kicseréltek egy bizonyos Ashley-re, aki most Edward barátnője, és még komolyan gondolják, hogy kedvelni is fogom őt?? Azt az utálattal teli tekintetet látva, amivel tegnap rámnézett, nem gondolom, hogy jó barátok lennénk. Amivel én egyet is értek. Kit érdekel, hogy az exe új barátnőjével jól kijöjjenek? Erre a sok hülyeségre csak a fejemet csóválhattam. Ez már sok volt a jóból! Ennyire ő se lehet hülye! Nem tudja, hogy ez milyen rosszul esik nekem?

- Alice, se veled vagy a családoddal nem akarok újra találkozni, és semmilyen új családtagot se szeretnék megismerni. Ezt te se gondolhattad komolyan, vagy?

-Bella, akkoriban csak azért mentünk el, mert neked akartunk jót – mondta sértődötten. Dühösen néztem Alice-re és Edward-ra.

- Hogyha továbbra is jót akartok tenni nekem, akkor békén hagytok! – préseltem az összeszorított fogaim közül.

Claire! Na végre, a megmentőm! Claire éppen akkor jött ki a teremből Cedric-kel, és én gyorsan eléjük futottam.

- Na, megyünk a kávézóba? – kérdeztem megkönnyebülve.

- Persze, Cedric majd még találkozunk! – mondta a barátnőm boldogan. Hirtelen Alice megint mellettem termett.

-Még mindig a barátnőd vagyok – mondta sértetten.

- Nem, Alice. Már nem vagy az! A barátok nem lépnek le csak úgy minden szó nélkül, és hagynak egyedül, amikor a legjobban szükséged lenne rájuk! – válaszoltam kimérten.

Belekaroltam Claire-be, és elindultunk a kávézó irányába. Rossz volt a lekiismeretem, amiért így bántam Alice-szel. De azért, hogy megvédjem magam egy újabb csalódástól, távol kell tartanom magam tőlük. Nem engedhetem, hogy még egyszer úgy megsebezzenek, mint ahogy azt három éve tették. Szerintem másodszorra már nem élném túl. Nem, másdoszorra már biztos, hogy nem élném túl. Claire és én a kávézó felé tartottunk, ahol délelőtt Edward-dal is „elszórakoztunk”. Szerettem ezt a kávézót. Kellemes hely volt. Mindenhol szorosan asztalok álltak fotelekkel és székekkel. A pult olyan volt, mint egy koktélbárban. Bárszékek álltak ott, ahová le lehetett ülni, és egy kicsit relaxálni. Claire és én odamentünk a pulthoz. Míg barátnőm egy capuccinot és szendvicset hozott magának, én megelégedtem egy kávéval is. Teljesen elment ma az étvágyam. Elvonultunk egy sarokba, ami kicsit el volt zárva a többi asztaltól. Itt csak két asztal, két kanapé, és négy kis fotel volt. Az egyik asztalnál leültünk. Claire egész idő alatt kíváncsian nézett engem. Elnyomtam magamban egy mosolyt. Vlamiért mindig olyan hatást kelt barátnőm, mint egy ping-pong labda.

- Na mesélj, mielőtt még felrobbansz itt nekem! – mondtam nevetve barátnőmnek.

- Nem, először te. Hogy érzed magad? – kérdezte Claire aggódva.

Ez annyira tipikus viselkedés Claire-től! Hogyha rólam van szó, akkor magát mindig háttérbe szorította. Ezért szerettem őt. De ugyanezt én is megtenném érte.

- Én inkáb otthon mondanám ezt el. Különben is, már megöl a kíváncsiság, hogy miről beszéltetek Cedric-kel! – válaszoltam.

Ezenkívül tudtam, hogy a Cullenek a közelben voltak, és nem akartam, hogy hallják amit mondok. Már csak az hiányzott, hogy Edward megtudja, hogy még mindig mennyit jelent nekem. Claire szeme csillogott a boldogságtól.

-Cedric és én összejöttünk! – mondta, és csak úgy sugárzott belőle a boldogság. – Ugyanolyan zenéket szeretünk, és van pár közös hobbink is. Vele bármiről lehet beszélni. Vele soha nem fogy el a téma! És olyan jól néz ki! Isabella, szerinted nem helyes? – kérdezte örömtelien.

Tényleg Alice-re emlékeztetett. De ettől nem lettem szomorú, éppen ellenkezőleg, nagyon jól éreztem magam a közelében.

- Tényleg helyes, és kedvesnek is tűnik – mondtam.

Cedric kb. egy fejjel alacsonyabb volt Jason-nél, de szintén izmos. Középszőke haja volt, kék szeme, és nagyon szép mosolya. Cedric jól ráérzett mások érzéseire, attól függetlenül, hogy ismerte-e az illetőt, vagy sem. Érzékeny volt arra, hogy az emberek mit éreztek. Majdnem, mint Jasper. Csak éppen ő nem tudta befolyásolni az érzelmeket. De erre neki nem is volt szüksége. Jól érezted magad a közelében, és nem kellett attól tartanod, hogy a következő pillanatban kiszívja a véred. Najó, ez most gonosz volt. De őszintén szólva, ha Cullenékről van szó, akkor semmi barátságos nem jut eszembe. Szóval ez az én személyes véleményem Cedric-ről. Hogy igazam van-e, nem tudom, mivel nem igazán ismerem őt. De mivel az emberismeret is fejlődött, ezért szerintem nagyon nem ismerhettem félre őt. Hirtelen Claire megbökött az oldalamon. Felugrottam ültő helyemben, és zavartan néztem barátnőmre. A fejével a másik asztal felé bökött, ami még ebben a kis elzárt részben volt. Odanéztem, és majdnem leestem a kanapéról. Király. A Cullen család már majdnem teljes létszámban. Már csak Esme, Carlisle, és Szuper-Ashley hiányzott. Legszívesebben felugrottam volna, és kifutottam volna a kávézóból. De hogy nézett volna már ki az? Nem kellett tudniuk, hogy mennyire felkavart engem az újbóli felbukkanásuk. Meg ott van a büszkeségem is! Nagyon lassan elfordítottam a fejemet, újra Claire-re néztem, és idegesen forgattam a szememet. Nem akartam, hogy a Cullenek kihallgassák a magánbeszélgetésünket, így az építészetről kezdtem el beszélni Claire-nek, amíg barátnőm egyszer oda nem súgta nekem:

- Mind téged bámulnak folyamatosan.

Szegény Claire, hogyha tudnád, hogy mindent hallanak. Újból az egykori „családom” felé fordultam. A nagy kanapén ült Emmett, aki rámvigyorgott, Rosalie, aki kíváncsian méregetett, és Edward, akinek az arckifejezését nem tudtam behatárolni. A fotelban ült rögtön Edward mellett Alice, aki szomorúan nézett rám, Emmett mellett pedig Jasper ült, aki barátságosan rámmosolygott. Csak rövid ideig néztem rájuk, és reméltem, hogy az érzéseimet elég jól el tudtam rejteni, hogy ne lássák meg rajtam, és főleg, hogy Jasper ne érezze. Claire az órájára pillantott, majd odaszólt hozzám:

- Fel az utolsó menetre!

Elindultunk a négyes épületbe. Claire és Cedric megint egymás mellett ültek. Ezúttal rögtön a mögöttük lévő padba ültem le, mert nem volt kedvem megint Edward és Alice közelében ülni. A mellettem lévő hely üresen maradt, mivel Jason korábban elment. Miközben a gondolataimba merülve az előttem turbékoló gerlepárt néztem, észre se vettem, hogy valaki leült mellém. Jobbra fordítottam a fejem, hogy megnézzem, ki ült le mellém, és akkor megláttam… Alice. A karomat az asztalra raktam, ráraktam a fejemet, és halkan felsóhajtottam. Vihogást hallottam mellőlem. Azon, hogy másokat zaklat, a jelek szerint még jól is szórakozott. Felé fordítottam a fejem és mérgesen ránéztem.

- Bella, nem is tudtam, hogy te ilyen mérgesen is tudsz nézni. Komolyan megrémül az ember tőle.

- A te kedves bátyád, Edward, már megvonaglott a tekintetemtől – válaszoltam gonoszan.

- Az én kedves bátyám Edward nincs hozzászokva, hogy az ő édes kicsi Bellájától ilyen tekinteteket kapjon – válaszolt csintalanul vigyorogva.

- Talán azért, mert én már nem az ő édes kicsi Bellája vagyok – válaszoltam hetykén.

Mr. Mason bejött újra a terembe, és én megkönnyebbülve fordultam el Alice-től. Nem tudom mi idegesített jobban. Mr. Mason unalmas beszéde, vagy Alice az én szememben tolakodó viselkedése. Ott ültem, és úgy csináltam, mintha az előadásra figyelnék, amikor Alice odatolt elém egy cetlit.

- Oh, kérlek Alice. Már nem a gimiben vagyunk! Cetliket írni egy kissé gyerekes, nem gondolod? – sziszegtem.

- Beszélgethetünk tovább, de annak az esélye, hogy ezúttal velem dobnak ki az óráról, elég nagy.

Szóval már az első órán is ott volt. Csak nem vettem őt észre.

- Tisztázzunk valamit. Többé nem akarom, hogy közöm legyen hozzátok. És ez attól se lesz jobb, ha ezt megpróbáljátok rámerőszakolni. Az csak egy szerencsétlen véletlen volt, hogy összefutottam Edward-dal. Ha két évvel ezelőtt is tudtam volna már, hogy itt vagytok, akkor kerestem volna egy másik egyetemet – suttogtam idegesen.

- Nem vagyunk itt túl régóta. Egy hónapja. Előtte egy évig Skóciában voltunk – mondta Alice dühösen.

- Bárcsak ottmaradtatok volna! – nyögtem.

Az egykori legjobb barátnőm észrevette, hogy nincs sok értelme velem erről beszélni. Ehelyett végignézett rajtam, és örömmel jelentette ki:

- Az öltözködési stílusod mindenképpen pozitív irányba változott. Több ilyen cuccod is van? Mindenképpen el kéne mennünk valamikor együtt vásárolni.

Mi van?? Teljesen elvesztettem az irányítást, és ráüvöltöttem:

- MOND CSAK ALICE, NEM FOGOD MÁR FEL VÉGRE? NEM AKAROM, HOGY BÁRMI KÖZÖM LEGYEN SE HOZZÁD, SE A TE HÜLYE CSALÁDODHOZ!

A teremben síri csend lett. Claire és Cedric sokkolva fordultak felém. A többi diák úgy nézett rám, mintha elment volna a józan eszem (amihez, hogy őszintén megmondjam, már nem sok hiányzott). És Alice? Neki torkán akadt a szó. És ki figyelt még fel rám? Hát természetesen Mason professzor.

- Miss Swan, remélem valami jó indoka van, amiért az órámat zavarja – mondta dühösen.

- Ööö… - hebegtem.

Hallottam, hogy a hátam mögött felkuncog valaki. Persze tudtam, hogy ki volt az. Megfogtam a könyveimet és a jegyzeteimet, és fejbevágtam velük Edwardot. Pontosabban megpróbáltam, de természetesen ő megfogta a könyveket. ’Hülye vámpír’ gondoltam.

- Miss Swan, a könyveket nem arra találták ki, hogy mások fejbe verjünk velük. Erre is van magyarázata? – Már megint Mr. Mason.

- Arra is jó magyarázatom van, hogy Önt megöljem! – kiabáltam ingerülten.

- Miss Swan, hagyja el az órámat! – válaszolt a professzor idegesen.

- Mi? – kiabáltam vissza még mindig ingerülten.

- KIFELÉ! – üvöltött rám a professzor.

Összepakoltam a cuccaimat, és elhagytam a termet… a mai napon már másodjára. Claire-nek még gyorsan odasúgtam, hogy otthon találkozunk. Megpróbált bátorítóan rámmosolyogni, de elég siralmasra sikerült. Olyan szánalmas volt ez a kísérlete, mint amilyennek én éreztem magam. Most komolyan, egy nap alatt, amikor az embernek csak három órája van, kétszer két különböző óráról repülni már művészet, nem? A folyosón álltam, és éppen el akartam indulni a kolesz felé. Ekkor a terem ajtaja kinyílt, majd újra becsukódott. Megfordultam, és Alice állt előttem. Már csak ő hiányzott. Mielőtt a Cullenek felbukkantak, minden a legnagyobb rendben volt az egyetemen. Hogy ha ez így megy tovább, ki is iratkozhatok rögtön.

- A saját hibád! – mondta Alice szemrehányóan. – Mi csak beszélni akarunk veled, de te folyamatosan csak kiakadsz – mondta a kis méregzsák panaszkodva.

- És én megmondtam neked és Edwardnak is, hogy nem akarok veletek beszélni! – Ezzel otthagytam, és végre hazamentem.

Szerencsére nem követett. Később majd elmegyek Claire-rel vásárolni a buli miatt, hogy valamivel jobb kedvre derüljek. Nevetnem kellett. Ha valaki három évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy én majd szívesen megyek vásárolni, tuti bolondnak néztem volna. De én már semmit olyat nem csináltam, amit a „régi” Bella tenne.

Végre a lakásunk előtt álltam. Aranyos kis lakás volt. Ha bemész, akkor rögtön egy hosszú, világos folyosón találod magad. Az első szoba jobbra az enyém. A szobám kékre és fehérre volt festve. Az ajtóval szemben áll egy nagy ágy. Az ágytól jobbra van egy íróasztal, amin szinte minden nap rajta ülök, és úgy tanulok. Az ágy bal oldalán van egy nagy ruhásszekrény, és az ajtó mellett rögtön jobbra van egy nagy tükör, előtte egy pipereasztallal. A második szoba jobbra Claire szobája. Ugyanúgy néz ki, mint az enyém, csak ez zöldre és fehérre volt festve. Nagyon szép mentazöld. Srégen szemben van a nappali. Ott töltjük a legtöbb időnket. Van egy szép nagy krémszínű kanapénk, és két hozzá passzoló fotel. Középen van egy bézsszínű dohányzóasztal. Balra az ülőgarnitúrától van a CD-lejátszónk, és a TV a DVD-lejátszóval. A kanapéval szemben van egy hatalmas ablak, és egy balkon. Claire szobája mögött van a fürdőszoba, amin ketten osztoztunk, és a folyosó végén van a konyha. A konyha is modern eszközökkel van felszerelve. Még mosogatógépünk is van. Egészen olcsón kaptuk meg a lakást. Oké, csak úgy tudtuk megengedni magunknak, hogy mindenki csak a felét fizette. Hetente háromszor Claire és én egy egyetemista kocsmában dolgozunk. A fizetés egész jó. A szállásra, kajára, és még ruhákra is tellett. És néha még egy mozi vagy buli is belefért. Mindketten kaptunk ösztöndíjat. De keményen kellett dolgoznunk azon, hogy megkapjuk ezt az ösztöndíjat. Ha a Cullenek továbbra is zaklatnak, akkor búcsút inthetek neki.

Leültem a kanapéra, és fellapoztam egy magazint, amíg Claire végre hazaért. Aggódóan nézett rám.

- Hogy vagy? – kérdezte óvatosan.

- Ahogy valaki lehet, hogyha a saját rémálmával találkozik – mondtam frusztráltan.

- Ha engem kérdezel, van bennük valami ijesztő. Ne mond, hogy mind örökbe lettek fogadva, és nem vérrokonok? – mondta homlokráncolva.

Csak bólintottam.

- Mind hasonlóan néznek ki. De közben meg mégse. A sápadt bőr, és ez a hihetetlen szépség. De veszélyesnek is tűnnek. Csak nem tudom, hogy pontosan mitől. Még soha nem tűnt fel neked? A te Edwardod is olyan furcsa. Bár nagyon jól néz ki – Claire engem figyelt. Mit mondhattam volna? Hogy vámpírok? Ehelyett inkább csak ezt mondtam:

- Ő nem az ÉN Edwardom!

- De úgy tűnik nem közömbös irántad.

- Valószínűleg csak rossz a lelkiismerete – mondtam kicsit talán túl hevesen is.

- Nem akarod elmondani, hogy miről beszéltetek?

Bólintottam. Így elmondtam mindent, ami köztünk lejátszódott ma. Claire végighallgatott, anélkül, hogy közbevágott volna.

- És biztos vagy benne, hogy az a lány a barátnője? – kérdezte, miután végighallgatott.

- Nem tagadta, amikor megkérdeztem, hogy a barátnője-e – mondtam lesújtva.

- Rákérdeztél?

- Te is jó vagy! Menjek oda hozz, és kérdezzem meg, hogy: Te, Edward, az a szőke ott az új barátnőd? Ezt az örömöt nem adom meg neki! – Claire rámmsolyogott.

- Nálad a pont. – Na, köszönöm, így máris jobban érzem magam.

- Mindenesetre féltékenynek tűnik. Talán tényleg van neki egy új barátnője. De úgy tűnik, hogy neked sem közömbös ő. Provokáld őt. Tedd azt, amit mondtam. Mutasd meg neki, hogy nincs szükséged rá. Higgy nekem, ez csodákat tesz! – fűzte még hozzá ravaszul mosolyogva. – Most menjünk vásárolni. Veszünk neked egy szexi ruhát. Hogyha ő is ott lesz holnap a bulin, akkor majd megismeri az új Isabellát! Holnap este jól fogunk szórakozni, és áttáncoljuk az éjszakát! – Ezekkel a szavakkal kituszkolt az ajtón.

Már a gondolattól is, hogy holnap Edward látni fog táncolni, nevetnem kellett. Fogalma sincs, hogy én már nem az ügyetlen Bella vagyok. Claire elcipelt táncolni, és már elég jól megy. Anélkül tudok már táncolni, hogy akár magamnak, akár másnak sérülést okozzak.

Claire-rel a bevásárlóközponthoz mentünk. Egy kis városi autón osztoztunk ketten, mert saját kocsit nem engedhettünk meg magunknak. Miután leparkoltunk a mélygarázsban rögtön a kedvenc üzletünkhöz mentünk. Itt mindent megtaláltunk, amire szükségünk volt. A sportos cuccoktól elkezdve a partiruhákig minden volt itt. Kiegészítők és cipők szintén kaphatók. És mindez olcsón. Ez volt az én földi paradicsomom. Nézelődtünk egy ideig, majd megláttam egy gyönyörű piros miniruhát. Megmutattam Claire-nek, és neki is nagyon tetszett. Nemsokkal ezután Claire megjelent egy zöld miniruhával. Úgy gondoltam, hogy az általam kiválasztott ruha túl rövid, de a barátnőm meggyőzött az ellenkezőjéről. Mindketten kerestünk a ruhákhoz passzoló magassarkút, majd elmentünk a próbafülkékhez. Olyan volt, mintha rámszabták volna ezt a ruhát. Egy gyönyörű latinos koktélruha. Nyakbakötős volt és mélyen kivágott, jól kiemelve a dekoltázsomat. Kihangsúlyozta az alakomat, és olyan volt, mintha a második bőrőm lenne. Hátul éppen a térdem alá ért, elől viszont rövidebb volt, így kilátszottak a combjaim. Ezután felvettem a magassarkút, aminek olyan magas volt a sarka, hogy régebben tuti megöltem volna magam egy ilyenben. Kimentem a próbafülkéből, hogy megmutassam Claire-nek is, és hogy kikérjem a véleményét. De ő még nem volt kész. Hirtelen hallottam amint valaki mögöttem elkiáltja magát, hogy „Wow”. Megfordultam, és Alice-szel találtam szembe magam, aki csodálkozva nézett végig rajtam. Mellette Edward állt, Edward mellett pedig… Ashley. Edward leesett állal bámult engem, míg Ashley magában dühöngött.

- Bella, csodálatosan nézel ki! – mondta Alice.

- Ez a szoknya túl rövid! – mondta Edward dühösen.

- Tökéletes! – hallottam magam mögül Claire hangját.

Claire-re néztem, aki csodásan festett a zöld ruhában, ami kihangsúlyozta zöld szemeit. A ruha pántnélküli volt, szűk, és pont a feneke alá ért. Ebben a ruhában kinyúlnak majd körülötte a pasik… és én nevetve fogom végignézni ezt. Anélkül, hogy egoista lennék, remekül néztünk ki. Claire és én visszafordultunk a Cullenekhez.

- Bella, megölöd magad ezekkel a sarkakkal! – mondta Edward aggódóan.

- Figyelj oda, nehogy téged öljelek meg ezekkel a cipőkkel – válaszoltam ingerülten.

- Oh, emiatt ne aggódj. Majd én figyelek az én kis Edwardomra – mondta Ashley utálattal a hangjában.

Majdnem szétrobbantam a dühtől! Elszántan válaszoltam Ashley-nek:

- Na arra kíváncsi leszek.

Edwardra pillantottam, de ő zavartan oldalra nézett.

- Egyébként ő Ashley – mutatta be ezt a kis bestiát Alice.

- Isabella vagyok… - akartam udvariasan bemutatkozni, de ez a kis senki félbeszakított.

- Tudom ki vagy – mondta hidegen. – Te vagy az a ragaszkodó kétbalkezes, akit Edward kétségbeesetten próbált lekoptatni. Annyira félt, hogy megtalálod őt, hogy majdnem el kellett mennünk az országból – fűzte még hozzá gúnyosan.

Olyan volt, mintha pofonvágta volna. Legszívesebben üvöltöttem volna. Mit mondott el Edward ennek a kis senkinek! Hogy tehette ezt velem? Így megalázni engem. Már alig bírtam visszatartani az előtörni készülő könnyeimet.

- Ashley! – kiabált rá Edward és Alice egyszerre.

- Azonnal bocsánatot kérsz Bellától! – mondta Edward ingerülten. Már összeszedtem magam annyira, hogy megvető hangon válaszoltam:

- Miért kéne bocsánatot kérnie Edward? Csak azt mondta, amit tőled hallott.

Edward letaglózva nézett rám, és szinte hangtalanul suttogta:

- Te komolyan ezt gondolod?

Claire védelmezőleg elém állt, és dühösen Edwardra kiabált:

- Kefélés helyett taníthatnál a te kis Kicsikédnek egy kis jómodort!

Alice Claire és Edward közé állt. Sejtettem azért, hogy Claire-t védje. Megöleltem Claire-t, és azt mondtam:

- Gyere, öltözzünk vissza, aztán elmegyünk meginni egy kávét. Megtaláltuk, amit kerestünk.

Egy utolsó utálkozó pillantással ránéztem Edwardra, majd visszamentem a próbafülkébe. Miután kész voltam, újra kijöttem, és észrevettem, hogy Claire még nem végzett. Alice és Edward még mindig ugyanott álltak, és döbbenten néztek, miközben Ashley győztes tekintettel nézett rám. Egyenesen el akartam menni hármójuk mellett, de Ashley megfogta a kezem, és még megforgatta a már az előbb a szívembe szúrt tőrt.

- Mond csak Isabella, tudtad, hogy Edward változtatott át… egy éve?

Remélem ezzel ellesztek most egy ideig, mert hétvége előtt viszont már biztos, hogy nem lesz friss (sajnos az én napom is csak 24 órából áll)